Negyven felett újra szerelmesen: Elvette tőlem az életem, de nem tudom elengedni…

– Anya, miért sírsz már megint? – kérdezte Dóri, a lányom, miközben a konyhaajtóban állt, kezében egy bögre teával. A hangja egyszerre volt aggódó és fáradt. Nem tudtam ránézni. Csak ültem az asztalnál, a kezem remegett, a szemem előtt újra és újra lejátszódott az a jelenet, amit soha nem akartam látni.

Negyvenhárom éves vagyok. A nevem Judit. Egy budapesti panelház harmadik emeletén élek, egyedül nevelem Dórit, aki most érettségizik. Az életem – legalábbis kívülről – rendezettnek tűnt: stabil munkahely egy könyvelőirodában, saját lakás, minden hónapban félretett pénz. A férjemmel, Gáborral öt éve váltunk el. Ő vidékre költözött egy fiatalabb nő miatt. Akkor azt hittem, soha többé nem leszek képes szeretni.

Aztán jött András.

Egy szombat este, amikor Dóri az apjánál volt, elmentem a barátnőmmel, Katával egy kis kocsmába a Bartók Béla úton. Nem akartam ismerkedni – csak ki akartam szellőztetni a fejem. De András ott ült a pultnál. Magas volt, barna szemű, és amikor rám mosolygott, valami megmozdult bennem, amit már rég eltemettem magamban.

– Meghívhatlak egy fröccsre? – kérdezte.

Nevettem.

– Negyven felett már nem szokás engem meghívni semmire.

– Akkor mostantól legyen szokás – mondta.

Aznap este együtt mentünk haza. Először éreztem magam újra nőnek, nem csak anyának vagy könyvelőnek. András huszonnyolc éves volt. Majdnem annyi idős, mint az öcsém. De nem érdekelt. Azt mondta, szereti bennem az érettséget, a tapasztalatot, hogy nem játszom meg magam.

Az első hónapokban szinte lebegtem. András minden este írt, hétvégén együtt főztünk, kirándultunk a Normafánál vagy csak néztük a Dunát a rakparton. Újra nevettem. Újra hittem abban, hogy lehet boldog jövőm.

Aztán lassan elkezdtek repedezni a dolgok.

Andrásnak nem volt állandó munkája – hol futárkodott, hol egy startupnál dolgozott pár hetet. Egyre többször kérte kölcsön pénzt; először csak apróságokra: tankolásra, telefonra. Aztán már lakbérre is. Én pedig adtam neki – mert szerettem volna hinni, hogy egyszer majd viszonozza.

Dóri eleinte kedvelte őt. De amikor András egyre többször maradt nálunk éjszakára, és reggelente pizsamában jött ki a szobámból, Dóri elkezdett bezárkózni.

– Anya, ő csak kihasznál téged – mondta egyszer vacsora közben.
– Ne beszélj így róla! – csattantam fel túl gyorsan.
– Csak azt akarom, hogy ne bántson meg… – suttogta.

Nem hallgattam rá. Nem akartam hallani semmit.

Egyik este András későn jött haza. Éreztem rajta az alkoholt és valami idegen parfüm illatát. Amikor kérdőre vontam, csak legyintett:
– Ne kezdjük ezt! Felnőtt vagyok, Judit!
– És én is az vagyok! – kiabáltam vissza.

Másnap reggel Dóri nem szólt hozzám. Csak egy cetlit hagyott az asztalon: „Elmentem Katához tanulni.” Aznap egész nap remegtem. Próbáltam Andrást hívni – nem vette fel.

Hetek teltek el így: veszekedések, kibékülések, könnyek és szenvedélyes éjszakák váltogatták egymást. Egyik nap úgy éreztem, nélküle nem tudok élni; másnap azt kívántam, bárcsak soha ne találkoztunk volna.

Aztán jött az a bizonyos délután.

Korábban végeztem a munkában. Hazafelé vettem egy üveg bort és egy doboz bonbont – meglepetésnek szántam Andrásnak. Amikor beléptem a lakásba, furcsa csend fogadott. A hálószobából nevetés hallatszott ki – női hang is volt benne.

Lassan nyitottam be az ajtót.

András ott feküdt az ágyon egy fiatal lánnyal – Zsuzsával, aki néha nálunk is aludt vendégségben Katáék baráti köréből.

Megdermedtem.

– Judit… ez nem az, aminek látszik! – hebegte András.
– Akkor mi? – kérdeztem halkan.
Zsuzsa csak sírt és kapkodva öltözött.
– Menj el innen! – mondtam neki reszkető hangon.

András utána magyarázkodni próbált: „Csak egyszeri botlás volt… Nem jelent semmit… Téged szeretlek!”

De én már csak sírtam. Napokig nem ettem, nem aludtam. Dóri próbált vigasztalni:
– Anya… kérlek… engedd el!
De én képtelen voltam rá.

András maradt még pár hétig nálam – azt mondta, nincs hova mennie. Segítettem neki munkát keresni; fizettem továbbra is mindent helyette. Néha úgy éreztem, mintha egy idegen lakna velem. Máskor megint azt hittem: talán mégis újrakezdhetjük.

A barátnőim mind le akartak beszélni róla:
– Judit, te többet érdemelsz! – mondta Kata.
– Ő csak kihasznál téged! – mondta Éva.
De én csak bólogattam és tovább szenvedtem csendben.

Egy este Dóri kiborult:
– Elegem van ebből! Vagy ő megy el innen végleg, vagy én!
Akkor először láttam rajta igazi haragot és fájdalmat egyszerre.
– Ne mondd ezt! Ő fontos nekem… – próbáltam mentegetőzni.
– És én? Én már nem vagyok fontos?

Aznap éjjel alig aludtam valamit. Reggel András már nem volt otthon – csak egy üzenetet hagyott: „Elmegyek pár napra gondolkodni.” Nem jött vissza többé.

Azóta hónapok teltek el. Próbálom összeszedni magam: dolgozom, főzök Dórinak vacsorát, néha találkozom Katával vagy Évával egy kávéra. De minden este lefekvés előtt még mindig várom azt az üzenetet Andrástól: „Hiányzol.” Néha tényleg ír is – de már csak pénzt kér vagy sajnálkozik az elveszett lehetőségeken.

Tudom, hogy el kellene engednem őt. Tudom, hogy újra önmagamat kellene keresnem – anyaként is, nőként is. De valamiért még mindig kapaszkodom abba a kevés boldogságba, amit tőle kaptam.

Vajon tényleg ennyire gyenge vagyok? Vagy csak annyira félek az egyedülléttől? Ti mit tennétek a helyemben? Tudtok szeretni valakit akkor is, ha tudjátok: sosem lesztek neki elég fontosak?