Negyven év után újra: Egy elfeledett szerelem visszatérése

– Judit? Te vagy az? – A hang olyan halkan, mégis olyan élesen hasított át a reggeli csendben, hogy a kezemből kiesett a pékáru maradéka. A verebek riadtan szétrebbentek, én pedig megfordultam a padon. Ott állt előttem Gábor, az első szerelmem, akit negyven éve nem láttam. Az arca ráncosabb lett, a haja őszbe hajló, de a szeme – az a mélybarna, nevetős szempár – ugyanaz volt, mint amikor utoljára láttam a gimnázium udvarán, egy esős júniusi napon.

– Gábor… – csak ennyit tudtam kinyögni, miközben a szívem úgy vert, mintha újra tizenhét lennék, és épp most kérne fel táncolni a ballagási bulin.

Leült mellém. Egy pillanatig csak néztük egymást, mintha mindketten attól félnénk, hogy ha megszólalunk, elillan ez a varázslat. Aztán ő törte meg a csendet:

– Tudod, Judit, mindig azt hittem, egyszer még találkozunk. Hogy lesz egy reggel, amikor újra látlak, és megkérdezhetem: boldog vagy?

A kérdés úgy ütött mellkason, mint egy váratlan vihar. Boldog vagyok? Vajon mit válaszolhatnék erre negyven év után? Két felnőtt gyermekem van – Zsófi már Németországban él, András pedig most költözött el otthonról. Férjemmel, Bélával harmincöt éve élünk együtt, de az utóbbi időben mintha csak lakótársak lennénk. A házunkban egyre több a csend és egyre kevesebb a nevetés.

– Nem tudom – mondtam végül őszintén. – Néha azt érzem, hogy mindenem megvan, máskor meg úgy érzem, mintha mindenki elment volna mellőlem.

Gábor bólintott. – Én is így vagyok ezzel. Kati elhagyott tíz éve, a fiam Londonban él. Néha azt hiszem, csak árnyék vagyok a saját életemben.

A szavai fájtak, mert annyira ismerősek voltak. Hirtelen eszembe jutottak azok a régi nyarak a Balatonnál, amikor azt hittük, örökké együtt leszünk. Aztán jött az egyetem, a családok közötti veszekedések – anyám sosem bocsátotta meg Gábornak, hogy nem akart orvos lenni –, és végül mindketten más utat választottunk.

– Emlékszel arra a levélre, amit sosem adtál oda nekem? – kérdezte hirtelen.

Elpirultam. Honnan tudja? Azt hittem, senki sem tud róla. Tizenhét évesen írtam neki egy levelet arról, mennyire szeretem, de sosem volt bátorságom átadni.

– Megtaláltam anyám fiókjában pár éve – folytatta mosolyogva. – Elolvastam százszor is. Azóta gondolkodom azon, hogy mi lett volna, ha akkor elolvasom.

A szívem összeszorult. Mi lett volna? Talán most együtt ülnénk ezen a padon öregen is, nem idegenként találkozva újra.

– Judit… – kezdte halkan –, szerinted lehet még újrakezdeni? Vagy csak játszunk a gondolattal?

Nem tudtam válaszolni. Otthon várt Béla – aki mostanában egyre többet hallgatott –, és ott voltak a gyerekeim emlékei minden sarokban. De Gábor szavai valami régi vágyat ébresztettek bennem: hogy még nem késő boldognak lenni.

– Nem tudom – mondtam végül –, de azt hiszem, néha muszáj kockáztatni.

A következő hetekben többször találkoztunk ugyanabban a parkban. Sétáltunk a Margitszigeten, beszélgettünk az elmúlt évtizedekről, és mindketten próbáltuk megfejteni: mi tartott vissza minket annak idején? Anyám szigorúsága? Az apja elvárásai? Vagy egyszerűen csak féltünk attól, hogy túl fiatalok vagyunk egy ekkora szerelemhez?

Egyik délután Gábor megfogta a kezemet.

– Judit, én most is szeretlek. Tudom, hogy bonyolult minden… de nem akarom újra elveszíteni azt az esélyt.

Hazamentem aznap este, és Béla ott ült a nappaliban. Megérezte rajtam a változást.

– Valami baj van? – kérdezte csendesen.

– Nem tudom… csak annyit érzek mostanában, hogy valami hiányzik az életemből – mondtam ki végül.

Hosszú beszélgetés következett. Elmondtam Bélának mindent: Gáborról, az érzéseimről, arról az űrről bennem, amit már évek óta nem tud betölteni semmi. Béla hallgatott sokáig.

– Ha boldogabb lennél vele… én nem akarok útban állni – mondta végül megtörten.

Aznap éjjel alig aludtam. Vajon önzés lenne-e újrakezdeni valamit Gáborral? Vagy épp az lenne önzés, ha továbbra is hazudnék magamnak és Bélának?

Végül másnap reggel újra találkoztam Gáborral. A parkban ültünk egymás mellett.

– Mit választasz? – kérdezte halkan.

Néztem őt és arra gondoltam: negyven év telt el úgy, hogy mindig másoknak akartam megfelelni. Talán most először kellene magamra hallgatnom.

Nem tudom még biztosan, hogyan tovább. De azt igen: most először érzem azt, hogy van választásom.

Vajon hányan élünk így Magyarországon? Hányan merjük kimondani: boldogságot akarunk még akkor is, ha már mindenki lemondott rólunk? Ti mit tennétek a helyemben?