Negyven év – emlékek és harcok a magyar konyhaasztalnál

– Nem hiszem el, hogy még mindig nem tanultad meg rendesen főzni a töltött káposztát, Zsuzsa! – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben a konyhaasztalnál állt, és a gőzölgő lábas fölött kritizált. A hangja éles volt, mint a kés, amivel az imént a káposztaleveleket vágta. A férjem, Gábor csak hallgatott, az asztalnál ült, és a telefonját nyomkodta. A gyerekek a szobában veszekedtek valamin, de az ő hangjukat elnyomta Ilona néni panasza.

Negyvenedik születésnapom előestéje volt. Az egész lakásban feszültség vibrált, mintha mindenki csak arra várt volna, mikor robbanok fel végre. Én pedig ott álltam a konyhában, a saját otthonomban, és úgy éreztem magam, mint egy betolakodó.

– Ilona néni, kérlek… – próbáltam halkan közbeszólni.

– Ne kérj tőlem semmit! – vágott vissza. – Az én fiamnak rendes étel jár! Nem ilyen… ilyen… – keresgélt a szavak között, de csak legyintett. – Régen bezzeg tudtuk, mi az asszony dolga!

Gábor felnézett a telefonjából.

– Anyu, hagyd már Zsuzsát – mondta fásultan. – Jó lesz az úgy.

Ilona néni rám nézett, mintha én lennék minden baj forrása. Aztán kiviharzott a konyhából.

Ott maradtam Gáborral. Egy pillanatig csend volt.

– Miért nem szólsz vissza neki? – kérdezte halkan.

– Mert félek – suttogtam. – Félek, hogy ha egyszer elkezdem, sosem tudom abbahagyni.

Gábor vállat vont. – Akkor ne csodálkozz, ha mindig így lesz.

A könnyeim majdnem kibuggyantak. Negyven év. Negyven év alatt hová lettem én? Hol van az a lány, aki valaha nagy tervekkel jött Budapestre vidékről? Hol van az az álmodozó Zsuzsa, aki hitt abban, hogy egyszer majd lesz egy saját élete?

Aznap este nem tudtam aludni. Hallgattam Ilona néni horkolását a vendégszobából, Gábor egyenletes légzését mellettem. A plafont bámultam, és számoltam: hány éve is vagyok már feleség? Tizenöt. Hány éve anya? Tizenkettő. És hány éve érzem úgy, hogy mindenki más fontosabb nálam?

Másnap reggel korán keltem. A konyhában csend volt. Megfőztem a kávét, leültem az asztalhoz. Néztem a kezem: repedezett körmök, lisztes ujjbegyek. Ezek az én kezeim? Vagy csak valaki más életét élem?

A gyerekek felébredtek, veszekedtek a fürdőszobán. Gábor szó nélkül ment dolgozni. Ilona néni csak annyit mondott: „Majd én főzök ma.”

Aznap egész nap azon gondolkodtam: mi lenne, ha egyszer nemet mondanék? Ha egyszer azt mondanám: elég volt?

Délutánra eldöntöttem: ma este beszélni fogok. Nem érdekel, hogy mi lesz belőle.

Vacsora közben Ilona néni újra elkezdte:

– Tudod, Zsuzsa, amikor én ennyi idős voltam, már három gyereket neveltem egyedül, és mégis minden rendben volt otthon…

– Ilona néni! – vágtam közbe remegő hangon. – Elég volt! Nem akarom többé hallgatni, hogy mit csinálok rosszul. Ez az én házam is. Én is tudom, mi kell a családomnak.

Mindenki rám nézett. Gábor döbbenten tette le a villát. A gyerekek elhallgattak.

Ilona néni először csak pislogott.

– Hogy beszélsz velem? – kérdezte sértődötten.

– Úgy beszélek veled, ahogy mindig is kellett volna – feleltem halkan. – Tisztelem magát, de kérem, tiszteljen engem is.

Csend lett. Olyan csend, amitől zúgott a fülem.

Aznap este Gábor nem szólt hozzám. Ilona néni korán lefeküdt. A gyerekek félve kérdezték: „Anya, minden rendben?”

Nem tudtam mit mondani nekik. Csak annyit: „Mostantól más lesz.”

Az elkövetkező hetek nehezek voltak. Ilona néni megsértődött, napokig nem szólt hozzám. Gábor is zárkózottabb lett. De valami bennem megmozdult: mintha végre levegőt kaptam volna.

Elkezdtem újra írni – régen újságíró akartam lenni. Esténként leültem a régi laptopom elé és jegyzeteltem: érzéseket, gondolatokat, emlékeket. A gyerekek csodálkozva nézték: „Anya ír?”

Egyik este Gábor odajött hozzám.

– Mi történt veled? – kérdezte csendesen.

– Rájöttem, hogy ha most nem változtatok, sosem lesz saját életem – feleltem.

Sokáig hallgatott.

– Szeretném megérteni – mondta végül.

Akkor először éreztem azt: talán van remény.

Ilona néni is lassan megenyhült. Egy vasárnap reggel együtt főztünk lecsót. Nem szólt bele mindenbe – csak mesélt a régi időkről.

Negyven éves lettem. Nem lett könnyebb az élet – de végre az enyém lett.

Most itt ülök a konyhaasztalnál, írok és gondolkodom: Vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan mernek végre kiállni magukért? És vajon tényleg elég bátor vagyok-e végigmenni ezen az úton?