Négy évvel ezelőtt: Egy magyar család széthullása és újjászületése

– Anyu, miért nem mondod el végre az igazat? – kiáltottam rá Eszterre, az anyámra, miközben a konyhaasztalnál ültem, ujjaim görcsösen szorították a bögre fülét. A háttérben a rádió halkan szólt, de a feszültség minden hangot elnyomott.

Eszter arca sápadt volt, szemei alatt mély árkok húzódtak. – Gábor, nem most van ennek az ideje – suttogta, de a hangja remegett. – Apádnak most szüksége van ránk.

– Apámnak? – felnevettem keserűen. – Aki két hete elköltözött egy másik nőhöz? Anyu, könyörgöm, ne csináljunk úgy, mintha minden rendben lenne!

A húgom, Lilla, az ajtófélfának támaszkodva nézett minket. Tizennyolc éves volt, de a szemeiben olyan felnőtt fájdalom ült, amit sosem akartam látni benne.

Ez volt az a pillanat, amikor minden megváltozott. Négy évvel ezelőtt még egy átlagos magyar család voltunk egy vidéki kisvárosban, Kiskunhalason. Apa, anya, két gyerek. Hétköznapi gondok: számlák, iskolai dolgozatok, hétvégi rántott hús. Aztán jött az a telefonhívás.

Apa késő este hívott fel: – Gábor, ne várjatok rám vacsorára. Dolgom van Budapesten.

Akkor még nem sejtettem semmit. De aztán egyre több lett a „dolgom van”, egyre több az éjszakázás. Anyám egyre többet sírt a fürdőszobában. Lilla bezárkózott a szobájába, és csak a zenét bömböltette.

Egy este aztán apa bejelentette: – Elköltözöm. Szeretlek titeket, de… – és itt elakadt a hangja. – De mást szeretek.

Anyám összetört. Egy hétig ki sem jött az ágyból. Én próbáltam tartani magam Lilla miatt, de belül én is darabokra hullottam.

A városban persze mindenki tudott mindent. A szomszéd Marika néni már másnap reggel átjött: – Eszterkém, ha kell valami, szólj! Tudod, hogy mindig számíthatsz rám… – mondta együttérzően, de a hangjában ott bujkált a kíváncsiság is.

Az iskolában Lillát csúfolni kezdték: – Na mi van, apád új családot alapít? – kérdezte egy fiú a folyosón. Lilla nem szólt semmit, csak lesütötte a szemét.

Én pedig dühös lettem. Dühös apára, anyára, magamra is. Mert nem vettem észre semmit? Vagy mert nem tudtam megakadályozni?

Egy este aztán anyám leült mellém a kanapéra. – Gábor, tudom, hogy haragszol rám is. De hidd el, én mindent megtettem…

– Anyu, mondd el végre! Mi történt köztetek? Miért ment el?

Anyám sokáig hallgatott. Aztán halkan megszólalt: – Nem csak apád hibázott. Én is… Évek óta nem voltunk boldogok. Csak játszottuk a családot.

Ez volt az első alkalom, hogy kimondta: a mi családunk már régóta csak látszat volt.

A következő hónapok pokoliak voltak. Apa ritkán hívott minket. Az új nője, Zsuzsa, egy budapesti ügyvéd volt – legalábbis ezt hallottuk vissza a városból. Anyám visszament dolgozni a helyi könyvtárba, de minden nap fáradtabban jött haza.

Egyik este Lilla sírva jött haza: – Anya, nem bírom tovább! Mindenki rólam beszél! Az osztályfőnök is csak sajnálkozik…

Anyám átölelte őt: – Kicsim, tudom, hogy nehéz… De együtt túl leszünk rajta.

Én viszont nem tudtam megbocsátani apának. Amikor végre találkoztunk egy kávézóban Budapesten, csak ennyit mondtam:

– Miért? Miért kellett így elmenni?

Apa lesütötte a szemét: – Gábor, én… elfáradtam. Nem akartam tovább hazudni magamnak sem.

– És nekünk? Nekünk nem hazudtál?

– De igen… Sajnálom.

Hazafelé a vonaton csak bámultam ki az ablakon. Vajon lehet ezt valaha feldolgozni?

Közben anyám és Lilla között is egyre nőtt a feszültség. Egy este Lilla kiabálni kezdett:

– Te sem vagy jobb nála! Mindig csak dolgozol! Engem senki sem szeret ebben a házban!

Anyám zokogva rohant ki a szobából. Én utána mentem:

– Anyu… kérlek…

– Nem vagyok jó anya… – suttogta.

– Dehogy nem! Csak most mindannyian elvesztünk egy kicsit.

Aztán jött az igazi fordulat: anyámnak új udvarlója lett. Tamás bácsi, aki régóta járt a könyvtárba. Eleinte titkolta előttünk, de egyszer lebuktak: kézen fogva sétáltak a parkban.

Lilla kiborult:

– Hogy tehetted ezt apával? Még el sem váltatok rendesen!

Anyám sírva magyarázkodott:

– Lilla, nekem is jogom van boldognak lenni!

Én próbáltam közvetíteni:

– Talán mindenkinek jár egy második esély…

De Lilla nem hallgatott ránk. Egyre többet lógott el otthonról, rossz társaságba keveredett. Egyik este rendőrök hozták haza: lopáson kapták az egyik boltban.

Anyám teljesen összeomlott:

– Hol rontottam el? Miért büntet minket az élet?

Én ekkor döntöttem el: segítek Lillának kijönni ebből. Elvittem pszichológushoz – szerencsére az iskolában volt ingyenes tanácsadás –, és lassan-lassan elkezdett beszélni az érzéseiről.

Közben apám is próbált közeledni hozzánk. Meghívott minket Budapestre karácsonyozni Zsuzsával együtt. Anyám persze hallani sem akart róla:

– Nem megyünk oda! Nekem ő nem létezik!

De Lilla kíváncsi volt. Végül ketten mentünk fel apához. Feszengős vacsora volt: Zsuzsa kedvesen mosolygott ránk, de éreztem rajta is a feszültséget.

Vacsora után apa félrehívott:

– Gábor… szeretném jóvátenni valahogy.

– Nem lehet mindent jóvátenni – mondtam neki csendesen.

De aztán rájöttem: talán tényleg mindenkinek jár egy újrakezdés.

Most négy év telt el azóta. Anyám Tamással él együtt; boldogabbnak tűnik, mint valaha. Apám és Zsuzsa összeházasodtak; van egy közös kisfiuk is. Lilla végül leérettségizett és most Pécsen tanul pszichológiát – talán azért is választotta ezt az utat.

Én pedig? Még mindig keresem magam ebben az új családi rendszerben. Néha haragszom mindenkire; néha hálás vagyok azért, hogy legalább őszinték lettünk egymással.

De minden este felteszem magamnak a kérdést: Vajon tényleg lehet-e újrakezdeni ott, ahol minden darabokra hullott? Ti mit gondoltok erről? Tudtok megbocsátani annak, aki összetörte a családotokat?