Négy évvel ezelőtt, amikor együtt tanultunk – Egy testvér elvesztése és a család széthullása

– Miért nem te voltál ott, Laci? – csattant fel anyám hangja, ahogy az ajtóban állt, kezében a bátyám fényképével. A konyhaasztalon még ott gőzölgött a húsleves, de senki sem nyúlt hozzá. Apám némán bámulta az abroszt, mintha a mintákban keresné a választ, én pedig csak álltam, bénultan, és próbáltam elhinni, hogy ez tényleg velem történik.

Négy évvel ezelőtt történt minden. Akkor még mindannyian együtt éltünk egy kisvárosi panelban, Gyöngyösön. A bátyám, Gergő volt a család szeme fénye: sportos, okos, mindig vidám. Én, Laci, inkább csendes voltam, könyvekbe temetkeztem, és próbáltam elkerülni a konfliktusokat. Aznap este is csak azért mentem le a játszótérre, mert anyám rám szólt: „Menj már le Gergőért, késő van!”

De nem mentem. Fáradt voltam, tanulni akartam a másnapi dolgozatra. Gergő megígérte, hogy tízre feljön. Nem jött. Tizenegykor már rendőrök kopogtak az ajtón.

Azt mondták, baleset volt. Egy autó – egy részeg férfi vezette – elütötte Gergőt a zebrán. Azonnal meghalt. Anyám sikított, apám ököllel verte az asztalt. Én csak ültem a szobámban, és azt ismételgettem magamban: „Ha lementem volna érte…”

A temetésen mindenki engem nézett. A nagynéném odasúgta anyámnak: „Ha Laci ott lett volna vele…” Azóta is visszhangzik bennem ez a mondat.

A családunk széthullott. Anyám depressziós lett, apám inni kezdett. Én próbáltam tartani magam az iskolában, de minden nap egyre nehezebb lett. A barátaim elfordultak tőlem – nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy folyton szomorú vagyok. Egyedül csak Anna maradt mellettem, aki mindig megvárt suli után a buszmegállóban.

Egy este Anna nálunk vacsorázott. Anyám hirtelen rám förmedt:
– Miért mosolyogsz? Neked jogod van boldognak lenni? Gergő már sosem lesz az!
Anna megdermedt, én pedig felpattantam:
– Anya! Nem én öltem meg Gergőt!
– De nem is mentél le érte! – vágta vissza.

Ezután hetekig nem beszéltünk egymással. Apám egyre többet ivott, néha éjszaka is kiabált álmában Gergő nevét. Egy reggel aztán anyám összepakolta a ruháit és elment a nővéréhez Debrecenbe. Apám rám nézett:
– Most már csak ketten vagyunk, fiam.
De igazából egyikünk sem volt ott igazán.

Az érettségi évében már csak árnyéka voltam önmagamnak. Anna próbált segíteni:
– Laci, beszélj valakivel! Menj el pszichológushoz!
– Minek? – kérdeztem keserűen. – Attól Gergő nem jön vissza.
– De te talán visszajöhetnél közénk…

Egyik este apám részegen jött haza. Rám förmedt:
– Te vagy az oka mindennek! Ha nem vagy olyan lusta…
Nem bírtam tovább. Kirohantam a lakásból, órákig bolyongtam Gyöngyös utcáin. Végül Anna talált rám a buszpályaudvaron.
– Gyere hozzánk aludni – mondta halkan.
Aznap éjjel először sírtam ki magam valaki előtt.

A következő hónapokban Anna családja lett a menedékem. Az ő szülei sosem hibáztattak semmiért. Anna anyukája egyszer leült mellém:
– Tudod, Laci, néha olyan dolgok történnek velünk, amiket nem tudunk irányítani. De attól még nem vagyunk rossz emberek.

Ez volt az első alkalom hosszú idő után, hogy valaki azt mondta: nem vagyok hibás.

Az érettségi után Pestre költöztem egy kollégiumba. Anyámmal ritkán beszéltem telefonon; mindig csak Gergőről kérdezett. Apám egyszer meglátogatott – józanul –, és bocsánatot kért:
– Fiam… tudom, hogy igazságtalan voltam veled.
Csak bólintottam. Nem tudtam mit mondani.

Az egyetemen új barátokat szereztem, de sosem beszéltem nekik Gergőről. Anna maradt az egyetlen bizalmasom. Egy este sétáltunk a Margitszigeten:
– Szerinted valaha megbocsát nekem anyám?
Anna megfogta a kezem:
– Szerintem előbb magadnak kellene megbocsátanod.

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: négy év alatt annyiszor hibáztattam magam, hogy már elfelejtettem élni.

Tavaly karácsonykor hazamentem Gyöngyösre. Anyám is otthon volt – először négy év után találkoztunk hármasban apámmal együtt. Csendben ültünk az asztal körül. Végül anyám megszólalt:
– Sajnálom… Nem tudtam máshogy túlélni.
Éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe.
– Én is sajnálom – mondtam halkan.

Azóta lassan javul köztünk valami. De Gergő hiánya mindig ott lesz velünk.

Most már tudom: egy család tragédiája nem csak abban rejlik, amit elveszítünk, hanem abban is, ahogy egymást hibáztatjuk és ahogy képtelenek vagyunk megbocsátani – magunknak és egymásnak is.

Néha azon gondolkodom: ha akkor lementem volna Gergőért… Vajon tényleg más lenne minden? Vagy csak újabb sebeket hordoznánk? Ti mit gondoltok: lehet valaha teljesen megbocsátani magunknak és másoknak egy ilyen tragédia után?