Ne siess az esküvővel, Dóra! – Egy menyasszony menekülése a zsarnoki családtól

– Dóra, ne felejtsd el, hogy a menyasszonyi csokrot csak a templom előtt foghatod meg! – szólt rám élesen anyósjelöltem, Ilona néni, miközben a hajamat igazgatta. A tükörből néztem vissza magamra: hófehér ruha, tökéletes konty, de a szememben valami furcsa idegenség csillogott. A szívem hevesen vert, de nem az izgalomtól – inkább a félelemtől.

Az egész reggel egy végtelen utasítássorozat volt. – Dóra, ne így ülj! Dóra, ne így nevess! – szóltak rám újra és újra. Mindenki körülöttem sürgött-forgott: anyám sírdogált a sarokban, apám idegesen járkált fel-alá, Laci, a vőlegényem pedig eltűnt valahol az apjával. Csak én ültem mozdulatlanul, mint egy báb.

Azt hittem, az esküvőm napja boldogsággal és szeretettel lesz tele. Ehelyett úgy éreztem magam, mint egy színésznő egy rossz darabban, ahol mindenki más írja a szerepemet. Ilona néni már hónapok óta irányította az esküvő minden apró részletét: milyen legyen a menü, kik üljenek egymás mellé, milyen zenét játszanak. Az én véleményem csak akkor számított, ha egyezett az övével.

– Dóra, remélem, nem felejtetted el, hogy nálunk a családi hagyomány szerint a menyasszony nem táncolhat elsőként az apjával! – szólt rám ismét Ilona néni.

– Nem felejtettem el – válaszoltam halkan, de legbelül ordítani szerettem volna.

Anyám odalépett hozzám. – Kislányom, minden rendben lesz. Ez csak egy nap, utána már minden könnyebb lesz – próbált vigasztalni.

De én tudtam, hogy ez nem igaz. Ez nem csak egy nap. Ez egy élet kezdete lenne – egy életé, ahol mindig mások szabják meg a szabályokat.

A templom előtt állva Laci odasúgta: – Ne izgulj, anya csak ilyen. Majd megszokod.

De én nem akartam megszokni. Nem akartam egy életet leélni úgy, hogy mindig alkalmazkodnom kell valakihez, aki sosem fogad el olyannak, amilyen vagyok.

A szertartás alatt végig azon gondolkodtam: tényleg ezt akarom? Tényleg készen állok arra, hogy ne csak Lacit vegyem el, hanem az egész családját is? Vajon lesz valaha saját életem?

A pap kérdése visszhangzott a templomban: – Dóra, akarod-e…

Ekkor hirtelen minden elcsendesedett bennem. Egy pillanatra mintha megállt volna az idő. Láttam magam kívülről: ott állok hófehér ruhában, körülöttem mindenki várja a választ. De én csak egy dolgot éreztem: menekülni akarok.

– Sajnálom… – suttogtam alig hallhatóan.

A templomban döbbent csend lett. Laci értetlenül nézett rám.

– Mi van? – kérdezte halkan.

– Nem tudom megtenni… – mondtam ki végül remegő hangon.

Anyám felzokogott. Ilona néni arca eltorzult a dühtől.

– Dóra! Ezt nem teheted! Mit gondolnak majd rólunk a faluban? – sziszegte.

– Sajnálom… – ismételtem meg, és éreztem, ahogy könnyek folynak végig az arcomon.

Futva hagytam el a templomot. A cipőm sarka beakadt a kövek közé, de nem törődtem vele. Csak menekültem – magam elől is talán.

A temető mellett álltam meg zihálva. A sírok között csend volt és nyugalom. Ott végre először éreztem azt, hogy szabad vagyok. Hogy most először döntöttem magamról.

Később anyám megtalált. Leült mellém a padra.

– Kislányom… miért? – kérdezte halkan.

– Mert nem akarok úgy élni, hogy mindig mások mondják meg, mit tegyek. Nem akarok elveszni egy olyan családban, ahol sosem lehetek önmagam – válaszoltam könnyeimmel küszködve.

Anyám sokáig hallgatott. Aztán megszorította a kezem.

– Büszke vagyok rád – mondta végül. – Bárcsak nekem is lett volna ennyi bátorságom fiatalon.

Hazamentünk. A falu persze napokig beszélt rólunk. Voltak, akik megszóltak, voltak, akik titokban gratuláltak. Laci többször próbált elérni telefonon, de nem vettem fel. Tudtam: most először kell magamra gondolnom.

Eltelt néhány hét. Még mindig fájt a döntésem súlya, de minden nap egyre könnyebb lett lélegezni. Végre elkezdtem újra festeni – valami, amit Ilona néni szerint „felesleges időpazarlás” volt.

Most itt ülök a régi szobámban, ecsettel a kezemben és azon gondolkodom: Vajon hányan élnek úgy ebben az országban is, hogy mások elvárásai szerint hozzák meg életük legfontosabb döntéseit? És vajon hányan mernek közülünk kiállni magukért?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani magunknak azt, ha végre önmagunkat választjuk?