„Ne hagyjátok a gyerekeket egyedül anyával!” – Egy családi vacsora, ami mindent megváltoztatott

– Ne hagyjátok a gyerekeket egyedül anyával! – mondta Dóra, a menyem, hangosan, szinte kiabálva. Az egész asztal elnémult. Ott ültünk mindannyian: a fiam, Gábor, a két unokám, Zsófi és Marci, és én. A kezem még mindig a serpenyő felett lebegett, amiben az utolsó szelet túrós rétes várta, hogy valaki elvegye. A kávé illata még ott lebegett a levegőben, de minden más megszűnt létezni.

Dóra felállt, és szó nélkül kiment a nappaliból. Csak az ajtó halk csukódása törte meg a csendet. Zsófi, az ötéves unokám, nagy szemekkel nézett rám: – Mama, miért mondta ezt anya?

Nem tudtam mit felelni. A torkomban gombóc nőtt. Gábor zavartan nézett maga elé, Marci a villájával babrált. Az egész jelenet olyan volt, mintha valaki hirtelen lekapcsolta volna a villanyt egy meleg szobában.

Aznap este nem tudtam aludni. Folyton Dóra szavai visszhangoztak a fejemben. Mit tettem én? Miért fél tőlem a saját menyem? Hiszen mindig igyekeztem jó anyós lenni. Segítettem nekik, amikor csak tudtam: főztem rájuk, vigyáztam a gyerekekre, amikor dolgoztak. De valahol útközben valami elromlott.

Másnap reggel Gábor hívott. – Anya, beszélhetnénk? – kérdezte halkan. Éreztem a hangján, hogy nehéz neki is.

Leültünk a konyhában. – Dóra aggódik – kezdte óvatosan. – Szerinte néha túl szigorú vagy a gyerekekkel. A múltkor is… amikor Marci kiborította a kakaót, nagyon rákiabáltál.

– De hát csak megijedtem! – vágtam közbe. – Nem akartam bántani.

– Tudom – sóhajtott Gábor –, de Dóra szerint néha olyan vagy, mint régen apával…

Ez volt az a pillanat, amikor minden emlék visszatért. Az apjuk… az én férjem… mindig szigorú volt. Néha túlzottan is. Én pedig sokszor csak néztem, ahogy felemeli a hangját vagy odacsap az asztalra. Akkoriban azt hittem, ez így normális. Hogy így kell nevelni a gyereket.

Most pedig itt ülök, és azt látom: a fiam fél attól, hogy én is olyan vagyok. Hogy továbbadom azt a keménységet az unokáimnak.

Aznap este Dóra nem jött haza időben. Gábor feszülten járkált fel-alá. Amikor végre megérkezett, csak annyit mondott: – Szükségem van egy kis időre.

A következő napokban minden megváltozott. Nem hívtak át vacsorára. Nem kértek meg arra sem, hogy vigyázzak Zsófira és Marcira. Egyedül maradtam a lakásban, ahol minden tárgy emlékeztetett arra, mennyire szerettem volna jó nagymama lenni.

Egy hét telt el így. Aztán egy délután csengettek. Zsófi állt az ajtóban Gáborral.

– Mama, hiányzol! – kiáltotta Zsófi és átölelt.

Gábor bocsánatkérően nézett rám: – Dóra még mindig haragszik… de Zsófi nem bírta tovább.

Leültünk játszani. Zsófi egyszer csak megkérdezte: – Mama, te szeretsz minket?

A szívem összeszorult. – Nagyon szeretlek titeket – mondtam halkan.

– Akkor miért kiabáltál Marcival?

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott és sírtam. Zsófi odabújt hozzám.

Aznap este levelet írtam Dórának:

„Kedves Dóra!
Tudom, hogy hibáztam. Tudom, hogy néha túl szigorú vagyok, és talán nem veszem észre, mennyire fájhat ez nektek. Szeretném jóvátenni mindazt, amit elrontottam. Kérlek, adj még egy esélyt!”

Napokig nem jött válasz. Már kezdtem feladni a reményt.

Aztán egy vasárnap reggel Dóra megjelent az ajtóban.
– Beszélhetünk? – kérdezte feszülten.
Leültünk egymással szemben.
– Nem akarom, hogy a gyerekeim féljenek tőled – mondta halkan.
– Én sem akarom…
– Akkor változtassunk együtt! Segítek neked…

Azóta próbálok másképp viselkedni. Ha Marci kiborítja a kakaót, előbb veszek egy mély levegőt. Ha Zsófi hisztizik, próbálok türelmes lenni.

Nehéz. Néha úgy érzem, nem megy. De minden nap újra próbálom.

Vajon képes vagyok még jó nagymama lenni? Lehet-e helyrehozni azt, amit évek alatt elrontottam? Ti mit gondoltok: van esély újrakezdeni egy családban?