„Ne gyere többet, mama!” – Egy nagymama vallomása a családi elutasításról

– Nem szeretném, ha többet jönnél a gyerekekhez – mondta Anna, a menye, miközben az ajtóban állt. A hangja hideg volt, mint a novemberi szél, és én ott álltam a régi panelház harmadik emeletének folyosóján, kezemben a még meleg almás pitével. A fahéj illata keveredett a frissen mosott lépcsőház szagával, de bennem csak a szégyen és a döbbenet kavargott.

– Tessék? – kérdeztem vissza halkan, mintha nem hallottam volna jól.

Anna nem nézett rám. – Mészavarsz a gyerekek fejében. Utána kérdeznek, összehasonlítanak. Nem akarom ezt az otthonomban.

A szívem egy pillanatra megállt. Az unokáim, Panni és Marci voltak az életem fénypontjai. Minden pénteken mentem hozzájuk, vittem süteményt, meséltem nekik arról, milyen volt az én gyerekkorom Óbudán, amikor még nem volt minden sarkon pláza, és a játszótéren homokból építettünk várat.

– Anna, én csak szeretnék velük lenni… – próbáltam magyarázni.

– Nem érted? – vágott közbe türelmetlenül. – Másképp gondolkodsz dolgokról. A múltkor is azt mondtad Panninak, hogy régen nem volt ennyi kütyü, és inkább olvasni kellett. Utána egész este kérdezett engem, hogy miért nem olvasunk többet együtt. Nem akarom ezt. Nekem így jó, ahogy van.

Éreztem, ahogy az arcom égni kezd. Hirtelen minden szó feleslegesnek tűnt. Csak álltam ott, mint egy betolakodó.

– Sajnálom – suttogtam végül. – Nem akartam bajt okozni.

Anna becsukta az ajtót. A pite még mindig a kezemben volt. Lassan elindultam lefelé a lépcsőn. A harmadik emeletről minden lépés egyre nehezebb lett. Az utcán már sötétedett, az emberek siettek haza, én pedig úgy éreztem magam, mintha mindenki engem nézne: „Nézd csak, ott megy az asszony, akit már nem várnak haza.”

Otthon leültem a konyhaasztalhoz. A pitét letettem magam elé, de nem volt étvágyam. Csak ültem ott csendben, és hallgattam az óraketyegést.

Másnap reggel felhívtam a fiamat, Gábort. Ő mindig is csendesebb volt, nehezen beszélt érzésekről.

– Szia anya – szólt bele álmosan.

– Gábor… Anna tegnap azt mondta, ne menjek többet hozzájuk. Tudsz erről valamit?

Hosszú csend következett.

– Anya… Anna most nagyon fáradt. Sok a munka meg a gyerekek is lefárasztják. Néha úgy érzi, hogy… szóval… hogy te túl sokat mondasz nekik olyan dolgokról, amiket ő máshogy csinálna.

– De hát én csak meséltem nekik! Nem bántottam őket!

– Tudom… De Anna szerint néha úgy érzi, mintha kritizálnád őt.

Elhallgattam. Eszembe jutottak azok a pillanatok, amikor Panni megkérdezte: „Mama, te miért nem néztél tévét egész nap?” vagy amikor Marci azt mondta: „Mama szerint régen jobb volt kint játszani.” Talán tényleg túl sokat nosztalgiáztam?

A következő hetekben minden péntek este üresen telt el. Néztem a tévét, de semmi sem kötött le igazán. A barátnőm, Ilona egyszer átjött hozzám.

– Mi van veled mostanában? – kérdezte aggódva.

Elmeséltem neki mindent.

– Tudod mit? – mondta végül Ilona. – Szerintem beszélj Annával újra. Mondd el neki, hogy nem akarsz beleszólni semmibe. Csak szereted az unokáidat.

Sokáig gondolkodtam ezen. Végül egy vasárnap délután összeszedtem minden bátorságomat és írtam Annának egy üzenetet:

„Kedves Anna! Sajnálom, ha úgy érezted, beleszólok abba, hogyan neveled a gyerekeket. Nem ez volt a szándékom. Csak szeretném látni őket néha. Ha szeretnéd, nem beszélek többet arról, milyen volt régen. Csak hadd legyek velük egy kicsit.”

Válasz nem jött napokig. Már kezdtem feladni a reményt.

Aztán egy hét múlva Gábor hívott fel:

– Anya… Anna azt mondta, hogy jövő héten átjöhetsz egy órára. De csak ha betartod azt, amit ígértél.

Összeszorult szívvel készülődtem pénteken. Nem vittem pitét – féltem, hogy az is baj lesz –, csak egy mesekönyvet csomagoltam be.

Amikor beléptem hozzájuk, Panni és Marci örömmel ugrottak a nyakamba.

– Mama! Hiányoztál! – kiáltotta Panni.

Anna figyelte minden mozdulatomat. Próbáltam csak kérdezni: „Mi újság az oviban?”, „Mit rajzoltál mostanában?” Nem meséltem semmiről régről.

Az óra gyorsan eltelt. Amikor indultam volna haza, Anna odalépett hozzám:

– Köszönöm, hogy megértetted.

Bólintottam. De belül valami eltört bennem. Mintha már soha nem lehetnék igazán önmagam velük.

Azóta is minden találkozásunk ilyen óvatos tánc: figyelem magam, nehogy valami rosszat mondjak vagy tegyek. Néha azon gondolkodom: vajon tényleg jobb így? Vajon tényleg ártottam volna azzal, ha megosztom velük a múltamat?

Mondd meg te: lehet-e úgy szeretni valakit igazán, ha közben önmagadat kell elrejtened előle?