Mindig mellette álltam – most én lettem az ellenség

– Anya, kérlek, ne szólj bele! – csattant fel Dóra, miközben remegő kézzel próbálta becsukni maga mögött a bejárati ajtót. A hangja éles volt, szinte idegenül csengett a lakásban, ahol annyi nevetés és könny hullott már az évek során.

Ott álltam a folyosón, a kezemben egy bögre kamillateával, amit még neki készítettem, hátha megnyugtatja. De már nem akarta. Nem akarta a teámat, nem akarta a tanácsomat, nem akarta az ölelésemet sem. Csak azt akarta, hogy hagyjam békén.

Pedig mindig azt hittem, hogy mi ketten mindent megbeszélünk. Dóra kicsi korától kezdve a barátnőm volt. Ő volt az, akivel este összebújtunk a kanapén, és akinek elmeséltem, ha valami bántott. Ő volt az, aki az első szerelmi csalódásánál hozzám bújt sírva, és én voltam az, aki hajnalban is felkelt, ha rosszat álmodott.

Aztán jött Gábor. Az első igazi szerelem. Az esküvőjükön úgy éreztem, mintha egy darabot szakítanának ki belőlem – de örültem is, mert láttam rajta a boldogságot. Aztán jöttek a gondok. Veszekedések, könnyek, hosszú telefonbeszélgetések éjszakába nyúlóan. Dóra mindig hozzám fordult tanácsért. És amikor végül kimondta: „Anya, elválok”, én ott voltam mellette. Segítettem ügyvédet keresni, vigyáztam az unokámra, amikor sírva ment tárgyalásra, és minden este főztem neki valami finomat, hogy legalább egy kicsit jobban érezze magát.

Azt hittem, ezzel segítek. Hogy ez a dolgom. Hogy egy anya mindig ott van.

A válás után Dóra mintha újra megtalálta volna önmagát. Új munkahelyet kapott egy belvárosi könyvesboltban, elkezdett futni reggelente a Margitszigeten, és néha még randizni is elment. Én pedig büszke voltam rá – és egy kicsit megnyugodtam.

Aztán egy nap furcsa volt a hangja telefonban. „Anya, beszélnünk kell.” Amikor átjött hozzám, láttam rajta az idegességet. Leült velem szemben az asztalhoz, és halkan mondta: „Gáborral újra próbálkozunk.”

Először nem értettem. Hogy lehet ez? Annyi mindenen ment keresztül! Annyit szenvedett! Hogy lehet visszamenni ahhoz az emberhez, aki annyiszor megbántotta?

– Dóra, biztos vagy ebben? – kérdeztem óvatosan.
– Igen – felelte határozottan. – Megváltozott. Én is más vagyok már.

Próbáltam elfogadni. Próbáltam támogatni. De minden alkalommal, amikor Gábort megláttam náluk, összeszorult a gyomrom. Nem tudtam elfelejteni azt a sok könnyet.

Egy este Dóra felhívott: – Anya, kérlek… ne gyere át többet csak úgy váratlanul. Szeretném, ha most már tiszteletben tartanád az életemet.

Mintha pofon vágtak volna. Én? Én legyek távolabb? Én legyek az idegen?

Azóta minden megváltozott. Már nem hív fel naponta. Már nem kér tanácsot semmiben. Az unokámat is ritkábban látom – Gábor szüleihez viszik hétvégente.

Egyik este Dóra üzenetet írt: „Anya, kérlek ne beszélj Gáborról rosszat előttem vagy a gyerek előtt.”

Ott ültem a sötét konyhában, és csak néztem a telefonom kijelzőjét. Hogy jutottunk idáig? Hol rontottam el? Túl sokat akartam segíteni? Túl sokat aggódtam?

A barátnőim szerint hagynom kellene őket élni a saját életüket. De hogyan lehet ezt megtenni? Hogyan lehet elengedni azt, akit egész életedben védeni próbáltál?

Egy vasárnap reggel váratlanul csöngettek. Dóra állt az ajtóban – karikás szemekkel, fáradtan.
– Anya… beszélhetnénk?
Leültünk egymással szemben.
– Tudom, hogy haragszol rám – kezdte halkan –, de nekem most ezt kell tennem. Próbálom helyrehozni azt, ami elromlott…
– Nem haragszom rád – mondtam remegő hangon –, csak félek érted.
– Tudom… de kérlek… bízz bennem!

A könnyeimmel küszködve bólintottam.
Azóta is próbálok háttérbe húzódni – de minden nap fájdalmasabb.

Vajon tényleg el kell engedni azt is, akit a legjobban szeretsz? Vagy van olyan pillanat az életben, amikor egy anya már csak csendben figyelhet?