Mindig én voltam a gonosz anyós? – Egy elutasított nő vallomása

– Nem hiszem el, hogy megint itt vagy, Margit néni – csattant fel Zsófi, a menyem, miközben az ajtót csak résnyire nyitotta ki. A hangjában ott vibrált az a feszültség, amit már évek óta ismertem. Mégis, minden alkalommal összeszorult a szívem tőle.

– Csak hoztam egy kis süteményt a lányoknak – próbáltam mosolyogni, de a kezem remegett, ahogy a dobozt nyújtottam. A konyhából kihallatszott a két unokám, Lili és Emma nevetése. Olyan közel voltak, mégis elérhetetlenek számomra.

Zsófi sóhajtott, majd félreállt az ajtóból. – Gyorsan, mert mindjárt indulnunk kell Emmával az orvoshoz. Lili megint beteg lett az oviban. – A hangja fáradt volt, de nem tudtam eldönteni, hogy ez most nekem szól-e vagy csak az életnek.

Beléptem a lakásba, ahol minden idegennek tűnt. A falakon családi fotók, de rajtam egyiken sem voltam rajta. Az asztalon félig elfogyott kakaós csiga, amit biztosan Zsófi sütött. Mindig azt mondta, hogy az én sütijeim túl édesek.

– Margit néni, megkérhetem, hogy vigyázzon Lilire egy órát? – kérdezte hirtelen Zsófi, miközben már kabátot húzott Emmára. – Nincs más, akit megkérhetnék.

A szívem hevesen vert. Évek óta először fordult elő, hogy rám bízta valamelyik unokámat. – Persze, nagyon szívesen – mondtam halkan.

Ahogy Zsófi becsapta maga mögött az ajtót, Lili odaszaladt hozzám. – Mama! Mesélsz nekem? – kérdezte csillogó szemekkel. Ebben a pillanatban minden fájdalmam elszállt.

Leültem vele a kanapéra, és mesélni kezdtem arról, hogyan tanultam meg biciklizni még gyerekkoromban Szegeden. Lili nevetett, kérdezett, és én úgy éreztem, végre van helyem ebben a családban.

De ahogy telt az idő, egyre inkább előtörtek bennem a régi sérelmek. Vajon miért kellett ennyi évnek eltelnie ahhoz, hogy végre elfogadjanak? Miért kellett mindig csak kívülről néznem az életüket?

Amikor Zsófi visszaért Emmával, gyorsan összepakoltam a dolgaimat. – Köszönöm, hogy segített – mondta halkan. A hangjában most valami más volt: talán megbánás?

– Szívesen bármikor – válaszoltam, de nem tudtam elrejteni a fájdalmat a hangomban.

Aznap este otthon ültem a régi lakásomban. A falon ott lógtak a régi családi fotók: én, a férjem, és a fiunk, Gábor még kisgyerekként. Azóta minden megváltozott. Gábor felnőtt, elköltözött Budapestre, ott ismerte meg Zsófit. Az esküvőjükön is csak dísznek éreztem magam; Zsófi családja mindent kézben tartott.

Az első unoka születésekor próbáltam segíteni: főztem, takarítottam, de Zsófi mindig azt mondta: „Köszönjük Margit néni, de megoldjuk.” Egy idő után már nem is hívtak át. Csak ünnepekkor láttam őket pár órára.

Aztán jöttek a pletykák: „Margit biztosan túl sokat akar beleszólni.” Vagy: „Anyósok már csak ilyenek.” De én sosem akartam irányítani – csak szerettem volna részese lenni az életüknek.

Most viszont Zsófi beteg lett. Gábor külföldön dolgozik pár hónapig; egyedül maradt két kicsi gyerekkel. Most rám van szükségük. De vajon tényleg szükségük van rám? Vagy csak kényelmes vagyok addig, amíg nincs más?

Másnap reggel csörgött a telefonom.

– Margit néni? Tudna ma is jönni? – kérdezte Zsófi fáradt hangon.

– Persze – válaszoltam automatikusan.

Ahogy mentem át hozzájuk a villamoson ülve, azon gondolkodtam: vajon most végre lehetőségem lesz közelebb kerülni hozzájuk? Vagy ez csak átmeneti állapot?

A lakásban Lili azonnal átölelt. Emma is rám mosolygott. Zsófi most először leült mellém egy teára.

– Tudom, hogy nem voltam mindig kedves magával – mondta halkan. – De most nagyon hálás vagyok.

Néztem őt: fáradt volt és törékeny. Eszembe jutottak azok az évek, amikor én is egyedül voltam Gáborral kicsiként. Akkor mennyire vágytam volna egy segítő kézre…

– Mindannyian hibázunk – mondtam végül. – De talán most újrakezdhetjük.

Aznap este együtt vacsoráztunk. Lili mesélt az oviban történt dolgokról, Emma pedig rajzolt nekem egy szívecskét.

Hazafelé menet könnyek szöktek a szemembe. Vajon tényleg lehet még újraépíteni azt, ami annyi év alatt elromlott? Vagy csak áltatom magam?

Talán sosem leszek igazi része ennek a családnak… vagy talán most kezdődik minden igazán?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani ennyi év után?”