Mindig csak anya voltam – most már csak útban vagyok?

– Anya, kérlek, ne szólj bele! – csattant fel Dóri, a lányom, miközben az ebédlőasztalnál ültem, és próbáltam tanácsot adni neki a kisunokám óvodaválasztásával kapcsolatban. A hangja éles volt, szinte megvágtak a szavai. Megdermedtem. A kanál megállt a kezemben, és csak néztem rá, ahogy idegesen az asztallapra dobol az ujjaival.

– Csak segíteni akartam… – suttogtam, de már nem nézett rám. A fiam, Gergő is ott ült, ő is inkább a telefonját bámulta. A férjem, Laci, régen megszokta ezeket a jeleneteket, csak halkan felsóhajtott.

Emlékszem, amikor Dóri megszületett, minden álmom az volt, hogy jó anya legyek. Aztán jött Gergő, és akkor már biztos voltam benne: az én helyem otthon van. Laci jól keresett, így otthagytam a könyvelői állásomat. Nem bántam meg – legalábbis akkor még nem. Minden napom a gyerekeim körül forgott: reggeli kakaóillat, iskolai ünnepségek, lázas éjszakák, matek házi feladatok. Én voltam az első, akihez futottak örömükkel-bánatukkal.

Most viszont… Most már csak akkor hívnak fel, ha valamit el kell intézni: „Anya, el tudnád hozni a gyereket az oviból?”, „Anya, főznél egy adag levest?” De ha véleményt mondok vagy aggódom értük, rögtön azt érzem: útban vagyok.

Egyik este Laci mellett ültem a kanapén. Ő a tévét nézte, én pedig csak bámultam magam elé.

– Mi baj van? – kérdezte végül.

– Szerinted… – kezdtem bizonytalanul –, szerinted én tényleg túl sokat szólok bele a gyerekek életébe?

Laci vállat vont. – Ők már felnőttek. Talán tényleg hagynod kellene őket…

Ez fájt. Mert én nem tudom csak úgy abbahagyni az anyaságot. Az egész életem erről szólt! Hogy lehet ezt egyik napról a másikra letenni?

Másnap Dóri átjött a kisfiával. A konyhában pakoltam neki uzsonnát.

– Anya… – kezdte halkan. – Ne haragudj a tegnapiért. Csak… annyira fáradt vagyok mostanában.

– Tudom – mondtam –, de nehéz nem aggódni értetek.

– Szükségünk van rád – mondta gyorsan –, csak néha… túl sok minden történik egyszerre.

Megöleltem őt. Egy pillanatra újra azt éreztem, hogy fontos vagyok.

De ezek a pillanatok egyre ritkábbak. Gergő már hónapok óta nem mesélt semmit az életéről. Ha kérdezem, csak annyit mond: „Jól vagyok.” Néha hallom Lacitól, hogy új barátnője van, de nekem erről sosem beszél.

A barátnőim közül többen is hasonlókat mesélnek. Klári például azt mondta múltkor:

– Tudod, Marika, mi már csak tartalék vagyunk. Ha kellünk, jók vagyunk; ha nem kellünk, akkor csak útban vagyunk.

Nevettünk rajta, de belül mindketten sírtunk.

Egyik délután Dóriékhoz mentem át vigyázni a kisunokámra. Hallottam, ahogy Dóri és a férje veszekednek a hálószobában:

– Anyád mindig mindent jobban tud! – kiabált Zoli.

– De hát segít! – védte meg Dóri halkan.

– Nem kell nekünk állandóan segítség! – csattant fel Zoli.

A szívem összeszorult. Halkan becsuktam magam mögött az ajtót, és leültem a nappaliban. Vajon tényleg ennyire zavaró vagyok?

Este otthon Lacival beszélgettem erről.

– Lehet, hogy tényleg vissza kellene vennem magamból – mondtam neki.

– Próbáld meg! – javasolta Laci. – Talán akkor jobban hiányozni fogsz nekik.

Nehéz volt megállni, hogy ne hívjam fel Dórit minden nap. Hogy ne szóljak bele abba, mit eszik a kisunokám vagy mikor megy orvoshoz Gergő. De próbáltam.

Eltelt egy hét. Két hét. Senki nem keresett. Egyre üresebbnek éreztem magam. A ház csendes volt; Laci dolgozott vagy pecázott a barátaival. Én pedig csak ültem a konyhában és néztem ki az ablakon.

Egyik este Dóri végül felhívott:

– Anya… hiányzol! Olyan furcsa volt nélküled minden.

Elmosolyodtam.

– Én is hiányoztatok – mondtam halkan.

Talán tényleg túl sokat akartam adni magamból. Talán el kell fogadnom: most már másképp van rám szükségük. De vajon hogyan találhatja meg egy anya újra önmagát, ha egész életében csak másokról gondoskodott?

Ti mit gondoltok? Lehet valaha újra fontosnak érezni magunkat úgy is, hogy már nem mi vagyunk a család középpontja?