Mindent odaadtam a lányomért – most mégis az utcán vagyok

– Apa, nem tudom, hogy most ez mennyire jó ötlet – mondta Kata, miközben a konyhapultnak támaszkodott. A hangja hűvös volt, mintha valami idegen férfi állna előtte, nem az apja.

A bőröndöm ott állt a bejáratnál. Az egész életem belefért abba a kopott táskába: néhány ruha, egy fénykép róla kislányként, és egy régi levél, amit még anyja írt nekem, mielőtt elment volna. Most, hogy elvesztettem az albérletemet – a tulajdonos eladta a lakást, és én már nem tudtam új helyet fizetni a nyugdíjamból –, csak egyetlen emberhez fordulhattam: a lányomhoz.

– Tudod, hogy nincs hova mennem – mondtam halkan, próbálva nem sírni. Az öregember nem sír. Az apák nem sírnak. De a torkomban ott volt a gombóc.

Kata felsóhajtott. – Apa, nekünk is nehéz most. Zoli is sokat dolgozik, a gyerekeknek különórák vannak… Nem férünk el.

A lakásban csend lett. Hallottam, ahogy az unokáim nevetnek a szobában. Mindig is azt akartam, hogy Katának könnyebb legyen az élete, mint nekem volt. Ezért dolgoztam végig három műszakot a gyárban, ezért mondtam le mindenről, hogy segíthessek neki lakást venni Budapesten. Az én nevem sosem került rá a tulajdoni lapra – „Apa, ez így egyszerűbb lesz” –, de nem bántam. Akkor még azt hittem, mindig lesz helyem az életében.

– Csak néhány hétig maradnék – próbáltam újra.

Kata elfordult. – Meg kell beszélnem Zolival.

Aznap este a parkban ültem egy padon. Néztem az embereket: fiatal párok sétáltak el mellettem, egy idős néni kutyát sétáltatott. Vajon ők is érzik ezt a magányt? Vajon ők is mindent odaadtak valakinek, aki aztán elfelejtette őket?

Másnap reggel Kata felhívott. – Apa, beszéltem Zolival. Azt mondja, hogy most tényleg nem jó… De segítünk keresni neked valami helyet.

– Értem – mondtam. A hangom üres volt. Nem haragudtam rájuk. Vagyis… próbáltam nem haragudni. De ott volt bennem a csalódás.

A következő hetekben Kata néha felhívott: „Találtam egy idősek otthonát Kispesten”, „Van egy olcsó albérlet Újpesten”. Mindegyik túl drága volt vagy túl messze. Egyik sem volt otthon.

Egy este váratlanul becsöngetett hozzám Marika néni, a régi szomszédom. – Laci, mi történt veled? Miért nem vagy Katánál?

Elmeséltem neki mindent. Ő csak bólogatott.

– Tudod, az én fiam Németországban él. Karácsonykor felhív, de már nem kérdezi meg, hogy vagyok-e valamire szükségem. Valahogy így megy ez manapság.

A szavai megnyugtattak és el is szomorítottak egyszerre. Hát tényleg ilyen lett a világ? Hogy az ember mindent odaad a gyerekének, aztán öregkorára csak teher lesz?

Egyik este Kata mégis eljött hozzám. Leült mellém a padra.

– Apa… Sajnálom. Tudom, hogy sokat tettél értem. Csak… félek attól, hogy ha most bejössz hozzánk, minden megváltozik. Zoli már így is feszült… És én sem tudom mindig kezelni ezt az egészet.

Néztem rá. Már nem volt az a kislány, akit kézen fogva vittem az óvodába. Felnőtt nő lett belőle – saját gondokkal, saját félelmekkel.

– Nem haragszom rád – mondtam végül. – Csak szeretném tudni, hogy számítok-e még valamit neked.

Kata sírni kezdett. Átöleltük egymást ott a parkban.

Azóta sem költöztem hozzájuk. Marika néni segített találni egy kis szobát egy idősotthonban. Nem olyan rossz hely – van kertje, néha társasjátékozunk a többiekkel. Kata néha meglátogat az unokákkal. De már nem várom el tőle semmit.

Mégis gyakran gondolkodom: vajon hol rontottuk el? Lehet-e túl sokat adni valakinek? Vagy csak rosszul reméltem azt, hogy egyszer majd visszakapom mindazt a szeretetet?

Ti mit gondoltok? Meddig tartozunk felelősséggel egymásért családon belül? Vajon lehet-e újra közel kerülni ahhoz, akit annyira szerettünk?