Mindent odaadtam a húgomnak, de ő észre sem vette, mikor összetörtem

– Zsófi, kérlek, ne menj el most! – kiáltottam utána, miközben a bejárati ajtó hangosan becsapódott mögötte. A lakásban hirtelen csend lett, csak a saját zihálásomat hallottam. A kezem remegett, ahogy a telefon után nyúltam, de tudtam, hogy úgysem fogja felvenni. Ez már a sokadik alkalom volt, hogy így ért véget egy veszekedésünk – én könyörögtem, ő pedig elment.

Gyerekkorunk óta én voltam a nagyobbik nővér, aki mindent megoldott. Amikor anyánk beteg lett, én főztem vacsorát, én írtam alá Zsófi ellenőrzőjét, ha rossz jegyet kapott. Apánk korán meghalt, így ketten maradtunk anyával és Zsófival egy panelház harmadik emeletén Zuglóban. Mindig azt mondták nekem: „Te vagy az erős, te vigyázol a húgodra.” És én vigyáztam.

Aztán felnőttünk. Én maradtam itthon, Zsófi pedig elment egyetemre Pécsre. Minden hétvégén hívott, hogy segítsek neki beadandót írni vagy pénzt kérni anyától. Soha nem mondtam nemet. Amikor anyánk meghalt tavaly télen, Zsófi csak annyit mondott: „Te úgyis jobban tudod intézni a temetést.” Én szerveztem mindent, ő csak megjelent feketében.

Azóta mintha minden rám szakadt volna. Zsófi visszaköltözött Budapestre, de nem keresett lakást – nálam lakott. Azt mondta, csak pár hétig marad, amíg talál valamit. Ez volt fél éve. Minden reggel én főztem neki kávét, este én mostam ki a ruháit. Ő későn járt haza, gyakran idegen parfümillatot hozott magával. Néha hallottam, ahogy a fürdőben sír, de amikor rákérdeztem, csak annyit mondott: „Semmi bajom.”

A múlt héten történt valami, ami mindent megváltoztatott. Egyik este fáradtan értem haza a munkából – könyvelő vagyok egy kis cégnél –, és azt láttam, hogy Zsófi a nappaliban ül két idegen fiúval. Sörös dobozok hevertek mindenhol, a dohányfüsttől alig lehetett levegőt venni.

– Zsófi! Mi ez az egész? – kérdeztem dühösen.
– Nyugi már, csak átjöttek a srácok! – legyintett.
– Ez az én lakásom! – kiabáltam.
– Hát persze… – mondta gúnyosan. – De nélkülem milyen unalmas lenne az életed!

A fiúk röhögtek. Éreztem, ahogy valami eltörik bennem. Aznap éjjel nem aludtam. Hajnalban kimentem a konyhába vizet inni, és ott találtam Zsófit a földön ülve, sírva.

– Mi bajod van? – kérdeztem halkan.
– Semmi… csak… nem tudom már, mit csináljak – suttogta.
Leültem mellé.
– Mindig itt vagyok neked. Mindent odaadtam neked…
– De miért? – nézett rám könnyes szemmel. – Miért nem hagysz végre békén?

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: talán sosem kérte igazán a segítségemet. Talán csak én akartam mindig megmenteni őt – és közben elveszítettem magamat.

Másnap reggel Zsófi összepakolt és elment. Nem mondta meg hova. Azóta sem keresett. A lakás üres lett nélküle – de valahogy könnyebb is lett minden lélegzetvétel.

Most itt ülök a konyhaasztalnál egyedül, és azon gondolkodom: vajon tényleg önzetlenség volt ez az egész? Vagy csak féltem attól, hogy nélküle senki vagyok? Megérte mindent feláldozni valakiért, aki sosem látta igazán az értékemet?

Ti mit gondoltok? Hol van a határ önfeláldozás és önpusztítás között? Vajon lehet még újrakezdeni egy ilyen kapcsolatot?