Mindenki tudta, csak én nem: Élet a hűtlenség árnyékában egy budapesti panelben

– Hogy tehetted ezt velem, András? – A hangom remegett, ahogy a nappali sarkában álltam, a kezem szorosan markolta a kanapé szélét. A sárga fényű lámpa alatt András arca sápadt volt, tekintete elkerülte az enyémet.

– Márta, kérlek… – kezdte halkan, de nem tudta befejezni. A könnyeim végigfolytak az arcomon, miközben a fejemben visszhangzottak az előző órák eseményei. Nem így kellett volna megtudnom. Nem egy véletlenül elolvasott üzenetből, amit Éva – a legjobb barátnőm – küldött neki: „Ma este is nálam? Már alig várlak.”

Tizenöt év. Ennyi időt töltöttünk együtt ebben a panelban, a budapesti Kelenföldön. Azt hittem, ismerem Andrást. Azt hittem, Éva a nővérem helyett nővérem. Most mindketten idegenek voltak számomra.

Aznap este minden megváltozott. A gyerekek – Bence és Lili – már aludtak, amikor András hazaért. Éreztem rajta valami furcsát, de magamnak sem mertem bevallani, hogy gyanakszom. Aztán megláttam azt az üzenetet a telefonján, amikor véletlenül az asztalon hagyta. Először azt hittem, rosszul látok. Aztán elolvastam újra és újra, míg végül minden összeállt.

– Mióta tart ez? – kérdeztem rekedten.

– Márta… – András csak állt ott, mint egy kisfiú, akit rajtakaptak valami rosszaságon. – Nem akartam, hogy így tudd meg.

Felnevettem – keserűen, hangosan. – Akkor hogyan? Egy szép vacsora után? Vagy amikor Bence ballagásán együtt pózolunk a képeken?

A csend szinte fojtogató volt. Az ablakon túl a panelházak között egy mentőautó szirénája hasított bele az éjszakába. Az egész világ mintha megállt volna.

Másnap reggel Éva hívott. Nem vettem fel. Aztán üzenetet írt: „Bocsáss meg! Nem akartam, hogy így legyen.” Hogy lehet valaki ilyen álszent? Hogy lehet valaki ilyen kegyetlen?

Az első napokban csak vegetáltam. Anyám próbált segíteni – főzött rám, elvitte a gyerekeket játszótérre –, de én csak ültem a konyhában és bámultam a csempét. Mindenhol András emlékei vettek körül: a közös fotók a falon, a gyerekek rajzai az ajtón, az illata a párnán.

A lakótelep pletykás népe hamar ráérzett a vérszagra. A szomszéd Marika néni már másnap reggel úgy nézett rám a liftben, mintha mindent tudna. És talán tényleg tudott is. Egy hét sem telt el, és már mindenki suttogott rólunk: „Hallottad? Az András meg az Éva… Szegény Márta!”

A legrosszabb az volt, hogy mindenki tudta – csak én nem. Az anyósom egyszer félhangosan megjegyezte: „Talán jobban kellett volna figyelned rá.” Mintha az én hibám lett volna! Mintha én tehettem volna arról, hogy két ember elárult.

Egy este Bence bejött hozzám a szobába.
– Anya, apa mikor jön haza?

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem őt és sírtam vele együtt.

Hetek teltek el így. Néha úgy éreztem, megfulladok ebben a panelben – minden fal emlékeztetett arra, amit elvesztettem. A barátaim közül sokan elfordultak tőlem; nem tudták kezelni a helyzetet vagy talán féltek Évától is.

Egy nap azonban valami átkattant bennem. Elég volt az önsajnálatból! Elég volt abból, hogy mások hibái miatt én szenvedek! Felhívtam egy régi ismerősömet, Katát, akivel még főiskolán barátkoztunk össze.

– Márta! Annyira örülök, hogy hallok felőled! Gyere el hozzám egy kávéra! – mondta lelkesen.

Aznap este először éreztem úgy hónapok óta, hogy van remény. Kata lakása világos volt és barátságos; beszélgettünk órákon át mindenről – gyerekekről, munkáról, régi szerelmekről.

– Tudod – mondta Kata –, nem te vagy az első nő, akit így átvertek. De nem is vagy áldozat! Erős vagy, Márta! És ezt soha ne felejtsd el!

Hazafelé menet először néztem fel igazán az égre: a panelházak között ott ragyogott néhány csillag.

Elkezdtem újra dolgozni – visszamentem tanítani egy közeli általános iskolába. A gyerekek mosolya lassan begyógyította a sebeimet. Bence és Lili is kezdtek visszatalálni önmagukhoz; együtt nevettünk esténként vacsora közben.

András néha felhívott – pénzről beszélt vagy arról, mikor láthatja a gyerekeket. Évával soha többé nem beszéltem.

A lakótelep lassan elfelejtette a botrányt; jöttek újabb pletykák, újabb drámák. De én már más voltam: erősebb, magabiztosabb.

Most itt ülök a konyhában egy bögre teával és azon gondolkodom: Vajon tényleg mindenki tudta? Miért pont én nem vettem észre? És vajon képes leszek-e valaha újra bízni valakiben?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy inkább örökre hátat kell fordítani annak, aki egyszer összetörte a szíveteket?