Mindene voltam neki, mégis mindent elvett tőlem: Egy barátság árulásának története
– Nem hiszem el, Réka! Hogy tehetted ezt velem? – A hangom remegett, ahogy a nappali közepén álltam, kezemben a bankszámlakivonattal. Ő ott ült a kanapémon, lehajtott fejjel, némán. Abban a pillanatban minden közös emlékünk, minden nevetés, minden könnycsepp, amit együtt hullattunk, hirtelen hazugságnak tűnt.
Réka volt az első barátnőm az ELTE-n. Mindig mosolygott, mindenkihez volt egy kedves szava. Amikor apám meghalt, ő volt az egyetlen, aki mellettem maradt. Éjszakákon át tanultunk együtt a vizsgákra, osztoztunk a menzai rántottán és álmodoztunk arról, hogy egyszer majd saját kávézónk lesz a Gellért-hegy lábánál.
Aztán jött az élet. Férjhez mentem Gáborhoz, két gyerekünk született, és kiköltöztünk Újpestre. Réka maradt a belvárosban, de sosem szakadtunk el egymástól. Amikor anyukája rákos lett, én szerveztem gyűjtést a munkahelyemen. Amikor elvesztette az állását a járvány alatt, Gáborral mi fizettük három hónapig az albérletét. Soha nem számoltam, mennyit adtam neki – sem pénzből, sem időből, sem szeretetből.
Aztán egy nap minden megváltozott. Gábor elhagyott egy fiatalabb nőért. Egyedül maradtam két gyerekkel és egy lakáshitellel. Először az életemben nem tudtam, hogyan tovább. Felhívtam Rékát: – Kérlek, tudnál kölcsönadni egy kis pénzt, amíg megjön a gyerektartás?
A vonal másik végén csend volt. – Tudod, hogy segítenék, ha tudnék… De én is alig jövök ki – mondta halkan.
Elhittem neki. Nem volt más választásom. A gyerekek minden este sírtak, én alig aludtam. Két munkát vállaltam: nappal könyvesboltban dolgoztam, éjjel irodákat takarítottam. Mégis írtam neki: – Hogy vagy? Kell valami? – Ő röviden válaszolt, hidegen.
Egyik este adóbevallást készítettem, amikor furcsa tranzakciókat vettem észre a számlámon. Kis összegek tűntek el minden hónapban. Először banki hibára gyanakodtam. Aztán rájöttem: valaki használja a kártyámat.
Réka volt az egyetlen, akinek valaha megadtam a PIN-kódomat – tavaly télen ő ment el gyógyszert venni a gyerekeknek. Megállt bennem az ütő. Nem akartam elhinni.
Felhívtam a bankot, kértem minden tranzakció részletes listáját. A kedvezményezett neve világosan ott állt: Tóth Réka. Olyan érzés volt, mintha lefejtették volna rólam a bőrt.
Aznap este áthívtam magamhoz. Kávét főztem, remegő kézzel nyújtottam át neki a papírt.
– Réka… kérlek… magyarázd meg ezt – suttogtam.
Sokáig hallgatott, aztán könnyek csorogtak végig az arcán.
– Nem akartam… Minden akkor kezdődött, amikor anyu meghalt. Teljesen összeomlottam, eladósodtam… Azt hittem, észreveszed majd és kérdezel… De nem tetted. És aztán… folytattam. Minden alkalommal azt mondogattam magamnak: visszaadom majd, ha talpra állok…
– De nem adtad vissza! Soha nem is vallottad be! – kiáltottam rá sírva.
– Féltem, hogy elveszítelek! Te vagy az egyetlen barátom!
– És nekem mi maradt? Se pénzem, se férjem, se barátnőm!
Aznap éjjel nem aludtam. A gyerekeim kérdezték reggel: – Anya, miért sírsz? Nem tudtam elmagyarázni nekik azt a fájdalmat, amit az okoz, ha valaki elárul, akit jobban szeretsz magadnál.
A következő napokban Réka üzeneteket írt: bocsánatot kért, könyörgött a megbocsátásért. Pénzt nem adott vissza – nem is volt neki –, de felajánlotta, hogy segít a gyerekekkel vagy a házimunkában… Nem tudtam mit tegyek. A húgom, Zsófi azt mondta: – Zárd ki az ilyen embereket! Ha egyszer megbocsátasz, újra megteszi! Anyám csak csendben átölelt.
De én nem tudtam csak úgy kitörölni húsz év barátságot. Folyton eszembe jutottak a közös nyaralások Balatonon; ahogy együtt sírtunk az első szakításaink után; ahogy együtt álmodoztunk arról, hogy egyszer majd mindketten boldog családanyák leszünk.
Kérdezgettem magamtól: Én vagyok a hibás, amiért nem vettem észre korábban? Túl naiv voltam? Vagy ő lett egyszerűen rossz ember?
Egy este kiültem a gyerekekkel az erkélyre és néztük a naplementét Budapest felett. A fiam megkérdezte: – Anya, leszel még szomorú Réka miatt?
Nem tudtam mit mondani neki. Csak átöleltem és suttogtam: – Vannak emberek, akik akkor lepnek meg minket legjobban, amikor legkevésbé várjuk… De ez nem jelenti azt, hogy ne higgyünk többé a jóban. Csak meg kell tanulni: kiben bízhatunk igazán.
Ma már nem beszélek Rékával. Néha mégis előveszem a telefont és majdnem felhívom… de aztán eszembe jut az árulás fájdalma.
Talán sosem fogom megérteni igazán, miért tette ezt velem. Talán sosem bocsátok meg magamnak sem azért, mert nem láttam át hamarabb.
De egy dolgot biztosan tudok: az élet megy tovább és nekem erősnek kell lennem – magamért és a gyerekeimért.
Néha elgondolkodom: Vajon jobb elveszíteni egy barátot vagy hazugságban élni? Lehet-e valaha újra bízni valakiben egy ilyen árulás után?