Minden Rajtam: Egy Lány, Akinek Mindig Erősnek Kell Lennie
– Miért mindig én? – suttogtam magam elé, miközben a konyhapultnál álltam, és anyám gyógyszereit rendezgettem. A hajnali fény épp csak beszűrődött a redőny résein, de már éreztem, hogy a napom hosszú lesz. Anyám a szobában köhögött, a bátyám, Gábor pedig valószínűleg még mindig az ágyban forgolódott a saját lakásában, valahol Újpesten.
Gyerekkoromban is mindig így volt. Ha Gábor elesett, anya rohant hozzá, ha én sírtam, csak annyit mondott: „Te erős vagy, Zsófi, te kibírod.” Akkor még nem értettem, miért kell nekem mindig erősnek lennem. Most már tudom: mert valakinek muszáj.
A telefon halkan rezgett meg az asztalon. Gábor volt az. Felvettem.
– Szia, Zsófi! Figyelj, ma nem tudok menni anyához. Nagyon besűrűsödött a munka. Megoldod ugye?
– Persze – mondtam automatikusan, de a hangom remegett. – Mindig megoldom.
– Köszi! Majd hétvégén benézek! – és már le is tette.
A könnyeim visszafojtottam. Nem volt időm sírni. Anyám köhögése egyre erősebb lett, rohantam be hozzá.
– Hozod a teámat? – kérdezte rekedten.
– Máris – feleltem, és közben azon gondolkodtam, vajon észreveszi-e valaha, mennyit teszek érte. Vagy csak Gábort látja még mindig?
Az egész életemet meghatározta ez az egyenlőtlen szeretet. Gábor mindig bajba került: rossz jegyek, verekedés az iskolában, eltévedt barátok. Anya mindent megtett érte. Én csendben tanultam, segítettem otthon, soha nem panaszkodtam. Azt hittem, ha elég jó leszek, engem is ugyanúgy szeret majd.
Most itt vagyok harmincöt évesen, egyedülállóként, miközben minden barátnőm már családot alapított vagy karriert épít. Én pedig minden nap anyámhoz járok főzni, takarítani, orvoshoz vinni. Gábor néha felhívja, de sosem jön el igazán.
Egyik este anyám ágyánál ültem, amikor megszorította a kezem.
– Zsófikám… olyan jó, hogy itt vagy nekem. Bárcsak Gábor is többet törődne velem…
A szívem összeszorult.
– Anya, én is itt vagyok – mondtam halkan.
– Tudom… de ő mégiscsak a fiam…
Nem szóltam semmit. Mit is mondhattam volna? Hányszor hallottam ezt gyerekkoromban! Hányszor éreztem magam láthatatlannak!
Másnap reggel Gábor végre megjelent. Drága öltönyben jött, kezében egy csokor virággal.
– Szia anya! – kiáltotta vidáman. – Hogy vagy?
Anyám arca felragyogott. Mintha minden baja elmúlt volna egy pillanatra.
– Jaj, Gáborkám! De jó, hogy látlak!
Ott álltam mellettük a háttérben, mint egy árnyék. Gábor leült az ágy szélére, mesélt a munkájáról, az új autójáról. Anyám nevetett rajta, mintha nem is lenne beteg.
Amikor Gábor elment, anyám rám nézett.
– Ugye milyen rendes fiú? Olyan elfoglalt mégis beugrott hozzám…
Éreztem, ahogy valami eltörik bennem.
Aznap este felhívtam a legjobb barátnőmet, Katát.
– Nem bírom tovább – mondtam neki sírva. – Mintha nem is léteznék ebben a családban.
– Zsófi! Te vagy az igazi hős! De nem szabad mindent magadra vállalnod! Beszélj anyáddal! Mondd el neki!
De hogyan mondjam el azt egy idős asszonynak, aki egész életében csak egyféleképpen tudott szeretni?
Hetek teltek el így. Egyre fáradtabb lettem. Egyik este anyám rosszul lett. Mentőt kellett hívnom. Az ügyeletes orvos rám nézett:
– Ön mindent egyedül csinál?
Bólintottam.
– Ez hosszú távon nem fog menni – mondta együttérzően.
Hazafelé menet sírtam az autóban. Vajon tényleg mindent nekem kell elviselnem? Hol van az én életem?
Másnap reggel bementem anyámhoz.
– Anya… beszélnünk kell.
Félve nézett rám.
– Elfáradtam – mondtam ki végre. – Szükségem van segítségre. Nem tudom tovább egyedül csinálni.
Először csak hallgatott. Aztán halkan megszólalt:
– Sajnálom… sosem akartam terhet rakni rád… Csak mindig azt hittem, te mindent kibírsz…
– De én is csak ember vagyok – suttogtam.
Aznap este felhívtam Gábort is.
– Mostantól neked is részt kell vállalnod – mondtam határozottan. – Nem lehet mindent rám hagyni.
Először tiltakozott, de végül belement: hetente legalább egyszer ő is jön segíteni.
Nem lett könnyebb minden napom – de legalább kimondtam végre azt, amit harmincöt évig magamban tartottam.
Most itt ülök anyám ágya mellett és azon gondolkodom: vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hány láthatatlan Zsófi van még? Meddig lehet bírni csendben? Vajon mikor jön el az a pillanat, amikor végre magunkat választjuk?