Minden nap friss vacsora – Egy házasság receptjei és áldozatai

– Eszter, hol van a reggeli rántotta? – Gábor hangja már kora hajnalban átszűrődik a hálószobából, miközben én még a konyhában próbálom felverni a tojásokat. A kezem remeg a fáradtságtól, hiszen alig aludtam négy órát. Tegnap este is későn feküdtem le, mert a vacsorát még frissen kellett elkészítenem, miután hazaértem a munkából.

Gábor sosem eszik maradékot. Ha reggel sütök csirkemellet, estére már nem hajlandó megenni. „Az már nem étel, csak valami száraz izé” – mondja ilyenkor, és undorodva tolja el maga elől a tányért. Nincs szendvics ebédre, nincs gyors tészta vacsorára. Mindennek frissnek, melegnek kell lennie. És mindezt tőlem várja el.

Már három éve vagyunk házasok. Az elején azt hittem, ez csak egy szeszély, majd elmúlik. De nem múlt el. Sőt, egyre rosszabb lett. Eleinte még próbáltam humorral kezelni: „Gábor, te vagy az egyetlen férfi Magyarországon, aki nem szereti a pörköltet másnap!” – nevettem rá, de ő csak vállat vont: „Aki szeret, annak nem esik nehezére főzni.”

A munkahelyemen is egyre nehezebben bírom. Reggel hatkor kelek, hogy elkészüljön a reggeli és az ebéd. Munka után rohanok haza, hogy időben elkészítsem a vacsorát. A kolléganőim már észrevették, hogy fáradt vagyok. „Eszter, miért nem rendeltek néha pizzát?” – kérdezi Zsuzsa. „Gábor nem eszik gyorsételt” – válaszolom halkan.

Anyám egyszer meglátogatott minket váratlanul. Épp akkor álltam neki a vacsorának, amikor belépett az ajtón.
– Kislányom, miért nem pihensz egy kicsit? – kérdezte aggódva.
– Gábor éhes lesz – feleltem gépiesen.
Anyám csak nézett rám szomorúan. Később azt mondta: „Eszter, te nem szolgáló vagy!”

De Gábor másképp gondolja. Egy este összevesztünk.
– Miért nem tudsz egyszerűen örülni annak, hogy gondoskodom rólad? – kérdeztem sírva.
– Mert ez az alap! – vágta rá. – Az én anyám is minden nap frisset főzött apámnak.
– De én dolgozom is! – kiáltottam rá kétségbeesetten.
– Akkor mondj fel! – mondta ridegen.

Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam: tényleg ez lenne az életem? Hogy minden nap csak főzök és mosogatok? Hol vagyok én ebben az egészben?

Egyik nap a munkahelyemen összeestem. A főnököm hívta ki a mentőt. Kimerültség volt az oka. A kórházban feküdtem két napig. Gábor egyszer sem jött be meglátogatni.
Amikor hazamentem, ugyanaz várt rám: „Mi lesz a vacsora?” – kérdezte közönyösen.

Akkor tört el bennem valami. Felhívtam anyámat.
– Anya, nem bírom tovább – zokogtam bele a telefonba.
– Gyere haza pár napra! – mondta azonnal.

Otthon végre pihentem egy kicsit. Anyám főzött rám, simogatta a hajam, mint gyerekkoromban. Elmeséltem neki mindent.
– Eszter, te is számítasz! Nem csak Gábor igényei fontosak! – mondta határozottan.

Három nap múlva visszamentem Gáborhoz. Megpróbáltam beszélni vele.
– Gábor, változtatnunk kell! Nem bírom ezt így tovább.
– Akkor menj vissza anyádhoz! – vágta rá dühösen.

Aznap este először gondoltam komolyan arra, hogy talán tényleg mennem kellene. De mi lesz velem? Mi lesz velünk?

Másnap reggel nem keltem fel időben. Nem főztem reggelit. Gábor dühösen csapta be maga mögött az ajtót. Én pedig ott ültem a konyhában egyedül, és először éreztem magam szabadnak hosszú idő után.

Most itt ülök, és azon gondolkodom: vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan érzik magukat láthatatlannak a saját otthonukban? És vajon meddig lehet ezt bírni anélkül, hogy teljesen elveszítenénk önmagunkat?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet feláldozni magunkat valaki más kényelméért?”