Minden hétvégén vendégek: Egy mostohaanya vallomása

– Már megint itt vannak! – sóhajtottam fel halkan, miközben a bejárati ajtó csengője harsányan megszólalt. A férjem, László, mosolyogva pattant fel a kanapéról, mintha csak erre várt volna egész héten. – Jönnek a gyerekek! – kiáltotta vidáman, és már nyitotta is az ajtót. Én csak álltam ott, a konyhaajtóban, a kezem remegett a kávéscsészével.

Az első pillanatban, amikor Zsuzsi, a mostohalányom belépett két kisgyerekével, az egész lakás megtelt zsivajjal. A gyerekek – Bence és Lili – szaladtak, kiabáltak, mindent felforgattak. Zsuzsi lehuppant a fotelba, elővette a telefonját, és belemerült a közösségi oldalakba. László boldogan játszott az unokáival, én pedig próbáltam rendet tartani, de minden hétvégén egyre nehezebben ment.

– Mariann, hoznál egy kis teát? – szólt oda Zsuzsi anélkül, hogy rám nézett volna. – És valami harapnivalót is a gyerekeknek?

Éreztem, ahogy összeszorul a gyomrom. Ez már az ötödik éve, hogy Lászlóval élünk együtt ebben a házban. Az első időkben örültem, hogy van család körülöttem, de mostanra úgy érzem, elvesztettem az otthonomat. Minden hétvégén ugyanaz: pénteken délután megérkeznek, vasárnap este mennek el. Addigra minden szekrényből előkerülnek a játékok, a nappali tele lesz morzsával és kiömlött üdítővel, én pedig csak takarítok és főzök.

A barátnőim gyakran kérdezik: – Miért nem szólsz Lászlónak? Miért nem mondod el neki, hogy ez neked sok?

De hogyan mondhatnám el? László imádja az unokáit. Ha panaszkodom, csak annyit mond: – Mariann, ők is a családunk részei. Neked is örülnöd kellene nekik.

De én már ötvenöt éves vagyok. Egész életemben másokhoz alkalmazkodtam: először a szüleimhez, aztán az első férjemhez, majd a gyerekeimhez. Most végre azt hittem, lesz egy kis nyugalmam. Hétköznap dolgozom egy könyvelőirodában, péntekenként alig várom, hogy leülhessek egy könyvvel vagy találkozhassak a barátnőimmel. Ehelyett minden hétvégém ugyanúgy telik: főzés, mosogatás, takarítás.

Egyik szombat este különösen nehéz volt. Zsuzsi hangosan telefonált a nappaliban, Bence és Lili összevesztek egy játékautón, László próbálta őket kibékíteni. Én a konyhában álltam, és halkan sírtam.

Egyszer csak megjelent mellettem Anna, a legjobb barátnőm. Ő is átjött aznap este egy teára.

– Mariann, ezt nem bírod sokáig – mondta halkan. – Ez nem normális. Neked is jogod van pihenni.

– De mit tehetnék? – kérdeztem kétségbeesetten. – Ha szólok Lászlónak, megsértem őt. Ha Zsuzsinak mondom el, biztosan azt hiszi, hogy utálom őket.

Anna csak megölelt.

Másnap reggel Zsuzsi rám szólt:
– Mariann, elfogyott a tej! Nem tudnál leugrani a boltba?

Akkor valami eltört bennem.
– Zsuzsi! – mondtam határozottan. – Ez nem így működik. Én is szeretnék pihenni hétvégén. Nem vagyok házvezetőnő.

Zsuzsi meglepődött, László pedig értetlenül nézett rám.
– Mi bajod van most megint? – kérdezte ingerülten.

– Az a bajom – mondtam remegő hangon –, hogy soha nincs nyugalmam. Hogy minden hétvégén csak dolgozom miattatok. Hogy nem érzem magam otthon ebben a házban.

Csend lett. Zsuzsi felkapta a gyerekeket és bement velük a szobába. László leült mellém.
– Ezt miért nem mondtad eddig?

– Mert féltem, hogy elveszítelek titeket – suttogtam.

Azóta minden megváltozott. Zsuzsiék ritkábban jönnek, László pedig igyekszik segíteni nekem. De valami eltört bennem: már nem tudok úgy örülni ezeknek a hétvégéknek, mint régen. Néha azon gondolkodom: vajon tényleg önző vagyok? Vagy mindenkinek joga van ahhoz, hogy néha csak magára gondoljon?

Ti mit tennétek az én helyemben? Hol van az önfeláldozás és az önvédelem határa?