Minden érte: Egy lány áldozata édesanyjáért

– Miért mindig én? – suttogtam magam elé, miközben a konyhaasztalnál ültem, és anyám gyógyszereit válogattam. Az óra hajnali hármat mutatott, a házban csak a hűtő monoton zúgása törte meg a csendet. Anyám a szobájában nyöszörgött, újabb fájdalomroham gyötörte. Felálltam, és remegő kézzel vittem be neki a tablettákat.

– Köszönöm, Zsuzsi – suttogta, miközben megpróbált felülni. – Nem tudom, mi lenne velem nélküled.

Gyerekkorom óta ezt hallgattam. Apám korán meghalt, bátyám, Gábor pedig már tizenhét évesen elköltözött Budapestre. Anyám rám maradt, én pedig rá. Az évek során minden álmom – az egyetem, az utazás, egy saját család – lassan elhalványult. Minden napom ugyanúgy telt: reggel gyógyszerek, délben főzés, délután orvoshoz menni vagy takarítani, este pedig csendes magány.

Néha Gábor felhívott. – Szia, húgi! Hogy vagytok? – kérdezte mindig vidáman, mintha nem is ugyanabban a családban nőttünk volna fel.

– Anyu rosszabbul van – válaszoltam ilyenkor fáradtan. – Jó lenne, ha meglátogatnád.

– Tudod, mennyi dolgom van… Majd ha lesz időm.

Soha nem volt ideje. Anyám mégis mindig róla beszélt: „Gábor milyen ügyes! Gábor mennyit dolgozik! Gábor biztosan messzire viszi!” Én csak hallgattam, és próbáltam nem érezni azt a szúró irigységet, amit minden ilyen mondat után éreztem.

Aztán egy nap anyám már nem ébredt fel. Ott ültem az ágya mellett hajnalban, és néztem az arcát. Olyan békés volt végre. A temetésen Gábor is megjelent, fekete öltönyben, idegenként mozgott a házban, amit már rég nem nevezett otthonának.

A temetés után leültünk az ügyvédnél. A végrendelet felolvasása közben mintha jeges vízzel öntöttek volna le: anyám mindent Gáborra hagyott. A házat, a megtakarításokat, még a régi családi ékszereket is.

– Ez biztos valami tévedés – suttogtam döbbenten.

Az ügyvéd csak vállat vont. – Az iratok egyértelműek.

Gábor zavartan rám nézett. – Zsuzsi… én nem tudtam erről…

– Persze hogy nem! – csattantam fel. – Te soha semmiről nem tudsz! Nem voltál itt, amikor anyu sírt! Nem voltál itt, amikor orvoshoz kellett vinni! Nem voltál itt soha!

A hangom remegett a dühtől és a fájdalomtól. Gábor csak állt ott némán, mint aki most először lát engem igazán.

Aznap este egyedül ültem a régi gyerekszobámban. A falon még ott voltak a régi poszterek: Balaton, Budapest látképe, egy régi Omega koncert plakátja. Mindig arról álmodtam, hogy egyszer eljutok oda… De sosem mentem sehová.

A napok teltek. Gábor néha felhívott, hogy beszéljünk az örökségről.

– Zsuzsi… gondoltam rá, hogy eladom a házat. Neked úgyis túl nagy egyedül.

– Nekem ez az otthonom! – kiáltottam rá. – Te csak pénzt látsz benne!

– Nem igaz… Csak… nekem is nehéz most…

Letettem a telefont. Aznap este először sírtam igazán anyám halála óta. Nem csak őt veszítettem el, hanem mindent: az otthonomat, a múltamat, még azt is, amiben hittem.

A faluban mindenki tudta, mi történt. A boltban suttogtak mögöttem: „Szegény Zsuzsi… egész életét az anyjának áldozta…” Mások azt mondták: „Biztos lesz valami megoldás.” De nem volt.

Egy este váratlanul becsöngetett Gábor. Ott állt az ajtóban egy üveg borral és két pohárral.

– Beszélhetünk? – kérdezte halkan.

Beengedtem. Leültünk a konyhában.

– Tudom, hogy haragszol rám – kezdte. – És igazad van. Nem voltam itt. De anyu mindig azt mondta nekem: „Ne aggódj Zsuzsi miatt, ő erős.” Azt hittem… tényleg erős vagy.

– Erősnek kellett lennem – válaszoltam keserűen. – Mert más nem volt helyettem.

Csend lett köztünk. A bor lassan elfogyott.

– Nem akarom elvenni tőled ezt a házat – mondta végül Gábor halkan. – De nem tudom visszacsinálni sem azt, ami történt.

– Én sem tudok megbocsátani… még nem – mondtam ki végül.

Azóta eltelt pár hónap. Még mindig itt lakom, de már tudom: el kell engednem ezt az életet. Talán most először gondolok magamra is.

Vajon tényleg feltétel nélküli kell legyen a szeretet? Vagy néha jogunk van haragudni is arra, akit annyira szerettünk? Ti mit gondoltok erről?