Minden az övé lett, nekem csak egy doboz régi kép maradt: Egy elveszett testvér története
– Nem hiszem el, hogy ezt csinálod velem, Zsuzsa! – kiáltottam, miközben a nappali közepén álltam, kezemben azzal a poros kartondobozzal, amit a bátyám szobájából hoztam le. Zsuzsa, a bátyám özvegye, csak vállat vont, és tovább pakolta a könyveket a polcra. – Mindenről van papír, Anna. Ez így van rendjén. – A hangja hideg volt, mint a márciusi szél.
Ott álltam, és néztem, ahogy a bátyám emlékei – a könyvei, a bakelitlemezei, az órája, amit apánktól örökölt – mind Zsuzsa dobozaiba kerülnek. Nekem csak ez a doboz maradt: néhány régi fénykép, amin még együtt vagyunk gyerekek a Balaton partján, vagy épp karácsonykor a nagymamánál. A szívem összeszorult. Hogy lehet az, hogy egy életnyi közös múlt ennyire kevésre zsugorodik?
Gyerekkoromban Gábor volt mindenem. Ő tanított biciklizni a panelház mögötti parkolóban, ő védett meg az iskolában, amikor csúfoltak. Amikor anyánk meghalt, együtt sírtunk a konyhaasztalnál. Azt hittem, semmi sem választhat el minket. De most itt állok egy üres lakásban, ahol már csak az emlékek kísértenek.
– Anna, kérlek… – Zsuzsa hangja most már fáradt volt. – Nem akarok veszekedni. Gábor mindent rám hagyott. Ez volt az akarata.
– És én? – kérdeztem halkan. – Én nem jelentettem neki semmit?
Nem válaszolt. Csak becsukta maga mögött a hálószoba ajtaját.
Aznap este hazamentem a kis albérletembe Zuglóban. A dobozt letettem az asztalra, és órákig csak néztem a képeket. Az egyik fotón Gábor vigyorogva tartja a karját körém; én hatéves vagyok, ő tíz. Akkor még minden egyszerű volt. Akkor még volt családom.
A következő hetekben próbáltam elfelejteni az egészet. Dolgoztam a könyvtárban, ahogy mindig is tettem. De minden este hazavittem magammal azt az ürességet. A kolléganőm, Márti észrevette rajtam.
– Anna, mi van veled? Olyan vagy mostanában, mint aki árnyéka önmagának.
– Semmi… csak fáradt vagyok – hazudtam.
De Márti nem hagyta annyiban.
– Tudod, hogy beszélhetsz velem bármiről.
Végül elmeséltem neki mindent: Gábor halálát, Zsuzsa ridegségét, az örökséget – vagyis annak hiányát –, és azt az érzést, hogy kitöröltek a saját családomból.
– Ez borzalmas – mondta Márti együttérzően. – De biztos vagy benne, hogy Gábor tényleg ezt akarta?
Ezen gondolkodtam napokig. Vajon tényleg így döntött volna? Vagy csak Zsuzsa intézte el mindent úgy, ahogy neki jó? A családunk mindig is bonyolult volt: apánk korán meghalt, anyánk pedig sosem tudott igazán közel kerülni hozzánk. Gábor volt az egyetlen biztos pontom.
Egy este felhívtam Zsuzsát.
– Szeretnék beszélni veled – mondtam neki határozottan.
– Most nem alkalmas…
– Kérlek! Csak öt percet kérek.
Végül beleegyezett. Másnap átmentem hozzájuk Újpestre. Az asztalon ott voltak Gábor iratai. Megmutatta a végrendeletet: tényleg minden Zsuzsára szállt.
– Nézd, Anna… Én sem akartam ezt így. De Gábor azt mondta, neked megvan a saját életed. Hogy te erős vagy.
Elnevettem magam – keserűen.
– Erős? Én? Zsuzsa, én minden nap azért kelek fel, mert muszáj! Mert ha nem tenném, akkor végleg elveszítenék mindent.
Zsuzsa lehajtotta a fejét.
– Sajnálom…
Nem mondtam többet. Hazamentem és újra elővettem a dobozt. Egyik este végignéztem minden képet. Volt ott egy levél is: Gábor írta nekem tizennyolcadik születésnapomra. „Bármi történik is velünk, Anna, te mindig a testvérem maradsz.” Sírtam.
Azóta eltelt fél év. A fájdalom nem múlt el teljesen, de megtanultam együtt élni vele. Néha még mindig úgy érzem magam, mintha láthatatlan lennék ebben a világban – mintha csak egy doboznyi emlék maradt volna belőlem is.
De talán ez is elég ahhoz, hogy továbbmenjek.
Vajon hányan éreztétek már magatokat így? Hogy egy családi tragédia után nemcsak azt veszítitek el, akit szerettetek – hanem önmagatokból is egy darabot?