„Miért vagy mindig szomorú, nagymama?” – Egy magyar család titkai és terhei

– Babci… akarom mondani, nagymama, miért vagy mindig szomorú? – kérdezte Anna, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a csésze felett. A lekvár még ott volt a szája szélén, a haja kócosan lógott a szemébe, és a rongyos babáját szorongatta. A kérdés úgy vágott belém, mint a kés. Nem volt benne szemrehányás, csak az a gyermeki őszinteség, ami nem ismeri a kegyelmet.

Próbáltam elfordítani a tekintetem, de Anna nem engedte. Nézett rám azokkal a nagy barna szemeivel, mintha bele akarna látni a lelkembe. Hirtelen minden emlék rám szakadt: a régi házunk az Alföldön, ahol anyám sosem ölelt meg; apám, aki mindig csak dolgozott, és sosem volt otthon; az első szerelmem, Gábor, akit elvitt a betegség huszonkét évesen. És aztán ott voltak a saját gyerekeim: Zsuzsa, aki már évek óta nem beszél velem rendesen, és András, aki külföldre ment szerencsét próbálni, és csak karácsonykor ír egy-egy üzenetet.

– Nem vagyok szomorú… csak fáradt – próbáltam mosolyogni Annára. De ő nem hitte el. Letette a babáját az asztalra, és odabújt hozzám.

– Anyu azt mondja, te mindig ilyen voltál. Hogy sosem nevetsz igazán. Miért? – suttogta.

A szívem összeszorult. Eszembe jutottak azok az esték, amikor Zsuzsa még kicsi volt, és én próbáltam mesét olvasni neki, de közben azon aggódtam, miből fizetjük ki a villanyszámlát. Vagy amikor András kamaszként becsapta maga mögött az ajtót, mert nem értette meg, miért nem engedem el bulizni. Mindig csak aggódtam, mindig csak féltem valamitől. És most itt van Anna, az én kis unokám, aki csak szeretné látni, hogy boldog vagyok.

– Tudod, kicsim… az élet néha nehéz. Néha túl sok minden történik velünk, amit nem tudunk elfelejteni – mondtam halkan.

– De ha velem vagy, akkor is? – kérdezte.

Nem tudtam mit mondani. Csak megsimogattam a haját.

Aznap este sokáig nem tudtam elaludni. Hallottam Zsuzsa hangját a másik szobából, ahogy telefonon beszél valakivel. Néha hallottam a nevemet is: „Anyám megint egész nap csak ült… Nem tudom mit kezdjek vele.” Fájt hallani ezt. Fájt tudni, hogy a saját lányom sem ért meg igazán.

Másnap reggel Zsuzsa ingerülten szólt rám:

– Anya, nem tudnál egy kicsit többet segíteni? Anna egész nap veled akar lenni, de nekem is dolgom van! Nem lehet mindig csak ülni és sajnálni magad!

– Próbálok… tényleg próbálok – suttogtam.

De Zsuzsa már elfordult. Azt hiszi, hogy könnyű nekem? Hogy nem próbáltam mindent megtenni értük? Hogy nem adtam fel mindent azért, hogy nekik jobb legyen?

A napok teltek. Anna egyre többször jött oda hozzám rajzolni vagy mesét hallgatni. Néha együtt sütöttünk palacsintát – ő persze több lisztet szórt mellé, mint amennyi belekerült –, de ilyenkor tényleg elfelejtettem egy kicsit mindent. Egy délután Anna rajzolt nekem egy képet: én voltam rajta és ő, ahogy kézen fogva sétálunk a parkban. A képen mosolyogtam.

– Ilyennek szeretném látni a nagymamámat – mondta komolyan.

A könnyeim potyogtak. Nem tudtam visszatartani őket.

Este Zsuzsa leült mellém.

– Anya… sajnálom, hogy néha türelmetlen vagyok veled. Tudom, hogy nehéz volt neked… csak én is fáradt vagyok – mondta halkan.

– Tudom – feleltem. – Mindig csak azt akartam, hogy boldog legyél.

– Én is azt akarom neked – mondta Zsuzsa.

Aznap este először éreztem valami apró reményt. Talán még lehet másképp is élni. Talán nem kell mindig csak cipelnem magamban mindent.

De vajon képes vagyok-e megtanulni újra örülni? Vagy örökre bennem marad ez a szomorúság? Ti mit gondoltok: lehet még boldog az ember annyi veszteség után is?