„Miért titkoltam el a férjem elől, hogy többet keresek?” – Egy házasság határán

– Miért van az, hogy mindig csak a hónap végén jövünk rá, hogy megint nincs miből bevásárolni? – csattantam fel, miközben a hűtő ajtaját becsaptam. A polcokon csak egy doboz margarin, néhány tojás és egy fél zacskó tészta árválkodott.

Miklós a kanapén ült, kezében a telefonjával. Fel sem nézett.

– Majd anyám ad kölcsön, ne aggódj már ennyit – mondta fásultan.

Ekkor éreztem először azt a mély, szorító dühöt, amit hónapok óta próbáltam elnyomni magamban. Hogy lehet valaki ennyire felelőtlen? Hogy lehet, hogy harmincöt évesen még mindig az anyjától várja a megoldást mindenre?

Aznap este, amikor lefeküdtem, órákig forgolódtam. A gondolataim csak köröztek: „Miért kell nekem mindig mindent megoldani? Miért nem lehet egyszer végre biztonságban érezni magam?”

Aztán jött az a nap az irodában. A főnököm behívott, és közölte: előléptetnek. Több munka, de jelentősen magasabb fizetés. Hazafelé a villamoson ülve először éreztem azt, hogy talán most végre változhat valami. De ahogy Miklós arcát elképzeltem, ahogy majd közli: „Na végre, akkor most vehetünk új tévét!” – elöntött a félelem.

Nem mondtam el neki. Egyszerűen nem volt hozzá erőm. Tudtam, hogy ha megtudja, azonnal elköltjük majd valamire, amire semmi szükségünk. Mint amikor tavaly megvette azt a drága hangfalat, miközben két hétig csak zsíros kenyeret ettünk.

Elkezdtem félretenni. Először csak pár tízezret havonta, aztán egyre többet. Miklós nem vette észre – ő mindig csak azt nézte, mennyi van a közös számlán. Az én fizetésem nagy részét egy külön számlára utaltam át. Hazudtam neki. Minden hónapban azt mondtam: „Sajnos most sem kaptam prémiumot.”

A lelkiismeretem egyre jobban nyomott. De amikor láttam, hogy Miklós már megint anyjához rohan pénzért, miközben én csendben gyűjtögetek egy vésztartalékot, úgy éreztem, nincs más választásom.

Aztán egy este minden kiderült.

Miklós anyja, Ilona néni hívott fel.

– Drágám, Miklós azt mondja, megint nincs pénzetek? Hogy lehet ez? Te jól keresel! – kérdezte gyanakvó hangon.

Először csak hebegtem-habogtam valamit, de Ilona néni nem hagyta annyiban.

– Tudod te jól, hogy Miklós sosem volt jó a pénzzel. De hát te! Te mindig olyan okos voltál! – mondta szemrehányóan.

Letettem a telefont, és tudtam: vége a titkolózásnak.

Aznap este leültem Miklóssal.

– Beszélnünk kell – kezdtem remegő hangon.

– Mi van már megint? – kérdezte türelmetlenül.

– Előléptettek pár hónapja. Többet keresek… de nem mondtam el neked.

Miklós arca először értetlen volt, aztán dühös.

– Hogyhogy nem mondtad el? Mit titkolsz még előlem? – kiabálta.

– Egyszerűen nem bíztam abban, hogy jól bánunk majd vele… Mindig minden pénzünk elfogy! Nem akarok többé így élni! – tört ki belőlem.

Miklós felpattant. Láttam rajta: megbántottam. De én is sérült voltam már régóta.

– Ha ennyire nem bízol bennem, akkor minek vagyunk együtt? – kérdezte keserűen.

Másnap reggel összepakolta a holmiját és elment az anyjához. Egy üzenetet hagyott csak: „Majd szólj, ha meggondoltad magad.”

Napokig csak ültem a lakásban és bámultam a falat. Vajon tényleg én vagyok a hibás? Vagy ő az, aki sosem akart felnőni?

Anyám is felhívott.

– Kislányom, tudom, hogy nehéz… de néha muszáj magadra gondolni. Nem élhetsz mindig mások helyett is! – mondta halkan.

A munkahelyemen mindenki gratulált az előléptetéshez. De én csak üresnek éreztem magam. Hiába volt több pénzem – elvesztettem valamit, ami talán fontosabb volt: a bizalmat.

Egy hét múlva Miklós visszajött beszélgetni.

– Sajnálom… De nem tudom elfogadni, hogy titkolóztál – mondta csendesen.

– Én sem tudom elfogadni, hogy sosem gondolkodsz előre – válaszoltam könnyes szemmel.

Hosszú csend lett köztünk. Talán mindketten hibáztunk. Talán egyikünk sem akart igazán változni.

Most itt ülök egyedül ebben a csendes lakásban, és azon gondolkodom: vajon tényleg jobb lett volna őszintének lennem az elejétől fogva? Vagy néha muszáj magunkat védeni azokkal szemben is, akiket szeretünk?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen titkot? Vagy ez már túl sok egy házasságnak?