Miért titkoltam el a barátaim elől, hogy telket veszünk? Egy történet bizalomról, félelemről és elmulasztott pillanatokról

– Nem mondod el nekik? – kérdezte Gábor halkan, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a frissen aláírt adásvételi szerződést bámultuk. A kezem remegett, ahogy a bögrét tartottam. A szívem hevesen vert, de csak megráztam a fejem.

– Nem. Még nem. – suttogtam. – Nem akarom, hogy… tudod, hogy mit gondoljanak.

Gábor sóhajtott, de nem szólt többet. Aznap este, amikor lefeküdtem, a plafont bámultam. A gondolataim kavargtak: miért félek ennyire attól, hogy megosszam az örömömet? Miért érzem úgy, hogy mindenki csak ítélkezni fog?

A barátaim – Dóri, Zsuzsi és András – mindig is fontosak voltak nekem. Együtt nőttünk fel Zuglóban, együtt jártunk gimnáziumba, majd az egyetem alatt is összetartottunk. De az utóbbi években valami megváltozott. Egyre többször éreztem azt, hogy ha valami jó történik velem, inkább elhallgatom. Mintha a sikerem árulás lenne azokkal szemben, akik még mindig albérletben laknak vagy küzdenek a mindennapokkal.

A telekvásárlás ötlete hirtelen jött. Gábor már régóta álmodozott egy kis kertesházról valahol a város szélén. Amikor megtaláltuk azt a telket Solymár határában, tudtam: ez az utolsó esélyünk. Az árak csak emelkednek, és ha most nem lépünk, soha nem lesz saját házunk.

Az ügyintézés heteken át tartott. Minden nap újabb papírokat kellett beszerezni, bankba rohangálni, ügyvédhez menni. Közben Dóri hívogatott:

– Na, mi újság veletek? – kérdezte vidáman.

– Semmi különös – hazudtam. – Dolgozunk sokat.

Éreztem a hangján, hogy gyanakszik. De nem mondtam semmit. Minden beszélgetés után bűntudatom volt. Vajon tényleg ilyen rossz barát vagyok?

A családom sem könnyítette meg a helyzetet. Anyám folyton azt hajtogatta:

– Biztos jó ötlet ez? Tudod mennyi gond van egy telekkel? És ha nem sikerül felépíteni rá semmit? Mi lesz akkor?

Apám csak hümmögött, de láttam rajta az aggodalmat. A testvérem, Ági viszont irigykedve nézett rám:

– Nektek mindig minden összejön! Nekem bezzeg még egy normális albérlet sem jutott.

Ezek után hogyan mondhattam volna el a barátaimnak? Féltem az irigységtől, a rosszindulatú megjegyzésektől. Féltem attól is, hogy elveszítem őket.

A szerződés aláírása után Gábor ünnepelni akart.

– Hívjuk át őket! – mondta lelkesen.

– Nem lehet – vágtam rá túl gyorsan. – Most nem alkalmas.

Láttam rajta a csalódottságot. De nem vitatkozott tovább.

A következő hetekben egyre feszültebb lettem. Dóri egyszer csak rám írt Messengeren:

– Valami baj van? Régóta érzem, hogy eltávolodtál tőlünk.

Sokáig bámultam az üzenetet. Mit írjak vissza? Hogy magyarázzam el neki ezt az egészet?

Végül csak annyit írtam: – Bocsi, sok a munka mostanában.

Aztán egy este Gáborral összevesztünk. Ő már nem bírta tovább:

– Miért szégyelled magad? Miért nem örülhetsz annak, amit elértünk? Miért kell mindig mások véleményétől félned?

Nem tudtam válaszolni. Csak sírtam csendben.

Aztán eljött a nap, amikor végre kimehettünk a telekre. A fű derékig ért, madarak csiripeltek mindenhol. Gábor boldogan mutogatta: „Ide jön majd a terasz! Ott lesz a kis veteményes!”

Én csak álltam némán. Ahelyett, hogy örültem volna, csak ürességet éreztem.

Aznap este Dóri újra keresett:

– Szeretnék veled beszélni. Személyesen.

Találkoztunk egy kávézóban. Ő rögtön a lényegre tért:

– Mi történt veled? Már nem bízol bennünk?

Néztem őt és hirtelen minden kirobbant belőlem:

– Vettem egy telket Gáborral! És féltem elmondani nektek! Attól féltem, hogy irigyek lesztek vagy kinevettek minket…

Dóri először meglepődött, aztán csak legyintett:

– Te buta! Miért gondolod ezt rólunk? Persze, lehet hogy egy kicsit irigykednék – de örülnék is neked! Hiszen barátok vagyunk!

Hazafelé menet azon gondolkodtam: mennyi mindent vesztettem el azzal, hogy titkolóztam? Mennyi közös örömöt és nevetést hagytam ki?

Most már tudom: néha nagyobb bátorság kell ahhoz, hogy megosszuk az örömünket másokkal, mint ahhoz, hogy elérjük azt.

Vajon hányan éreztétek már így magatokat? Ti is féltek néha attól, hogy megosszátok a sikereiteket azokkal, akiket szerettek?