Miért sír a szerető, akitért a férj elhagyta a családját? – Egy budapesti nő vallomása

– Miért nem veszed fel, Gábor? – kérdeztem remegő hangon, miközben a telefonja újra és újra csörgött az asztalon. A kijelzőn „Kata – Feleség” villogott. Gábor csak rám nézett fáradt szemmel, és halkan annyit mondott: – Most veled vagyok, Anna. Nem akarom, hogy elrontsa ezt az estét.

Aznap este a Margit körúti kis kávézóban ültem vele szemben, és próbáltam elhinni, hogy tényleg én vagyok az, akit választott. Azt mondta, hogy elhagyja a feleségét miattam. Hogy velem akar új életet kezdeni. Hogy én vagyok az igazi.

De ahogy néztem a telefonját, ahogy hallgattam a szavait, valami furcsa üresség kezdett nőni bennem. Vajon tényleg boldog leszek így? Vajon tényleg én vagyok az, akit választott – vagy csak egy menekülés vagyok számára?

Gáborral egy könyvesboltban ismerkedtünk meg tavaly ősszel. Egy véletlen találkozás volt: ő épp egy Márai-kötetet keresett, én pedig a polc másik oldalán próbáltam megtalálni az új Grecsó-regényt. Először csak pár szót váltottunk, aztán egyre többet beszélgettünk. Már az első pillanattól éreztem, hogy különleges kötelék van köztünk.

Nem titkolta előttem, hogy házas. Két gyereke van: Bence és Lili. Azt mondta, a házassága már régóta csak látszat, és hogy Kata már nem érti meg őt. Én pedig – bár mindig is elítéltem az ilyen helyzeteket – hagytam magam sodródni az érzéseimmel.

Az első hónapokban minden titkos találkozás izgalmas volt. A lopott órák a lakásomon, a hosszú séták a Városligetben, amikor úgy tettünk, mintha csak barátok lennénk. Aztán egyre többször maradt nálam éjszakára. Egyre többször mondta: „Hamarosan mindent megoldok.”

A barátnőim közül senkinek sem mertem elmondani az igazat. Amikor Zsófi egyszer rákérdezett: – Anna, miért vagy mindig ilyen titokzatos? – csak annyit feleltem: – Csak sok a munka mostanában.

Aztán eljött az a nap is, amikor Gábor valóban elköltözött otthonról. Egyik este két bőrönddel állított be hozzám. Azt hittem, most végre minden jó lesz. De már az első héten éreztem, hogy valami nincs rendben.

Gábor sokat hallgatott. Néha órákig csak ült az ablakban és bámulta a várost. Egyre többször kapta elő a telefonját, és nézte a gyerekei fényképét. Próbáltam beszélgetni vele:

– Hiányoznak?
– Persze, hogy hiányoznak – felelte halkan.
– Akkor miért nem mész vissza hozzájuk?
– Mert veled akarok lenni… de…

A „de” mindig ott lebegett közöttünk.

Egyik este Kata felhívott engem is. Nem tudom, honnan szerezte meg a számomat.
– Anna vagy? – kérdezte ridegen.
– Igen…
– Tudod, mit tettél? Tudod, hogy két gyerek sír miattad minden este?
– Sajnálom…
– Nem nekem kell sajnálnod. Hanem nekik.

Letette. Én pedig ott ültem a sötét konyhában, és először éreztem igazán: nem vagyok hős ebben a történetben. Inkább egy tolvaj.

Gábor egyre többet járt vissza Katához „a gyerekek miatt”. Egyre kevesebbet volt velem. Amikor nálam aludt is, gyakran álmatlanul forgolódott.

Egy reggel azt mondta:
– Anna, nem tudom, jól döntöttem-e…
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Lehet, hogy vissza kellene mennem hozzájuk…

Nem szóltam semmit. Csak néztem őt, ahogy összepakolja a holmiját. Nem sírtam. Nem kiabáltam. Csak ürességet éreztem.

Azóta eltelt három hónap. Gábor visszament Katához. Én pedig itt maradtam egyedül egy félig üres lakásban és egy teljesen üres szívvel.

Sokan azt gondolják, hogy a szerető nyer mindent: megkapja a férfit, új életet kezdhet vele. De senki sem beszél arról, milyen magányos ez az út. Hogy mennyi bűntudatot kell cipelni minden nap. Hogy mennyire fáj látni más családokat együtt nevetni egy parkban.

Most már tudom: az igazi vesztes ebben a történetben én vagyok.

Vajon lehet-e valaha boldog valaki úgy, hogy más boldogságát veszi el? Vagy örökre csak árnyék maradunk egymás életében?