Miért nem vigyázok többé az unokámra: Egy nagymama vallomása szeretetről, fájdalomról és határokról

– Anya, kérlek, segíts! – remegett a hangja a telefonban.

A konyhaasztalnál ültem, a reggeli kávém már kihűlt, amikor Dóra, a lányom hívott. – Bence belázasodott, és ma nem tudom otthon tartani. A főnököm már így is neheztel… Tudnál rá vigyázni? – kérdezte, és én, mint mindig, most is igent mondtam.

Aztán letettem a telefont, és egy pillanatra elöntött a szorongás. Hatvanöt éves vagyok, a derekam gyakran fáj, és az utóbbi időben egyre nehezebben bírom a tempót. De hát ki más segítene, ha nem én? Hiszen Dóra egyedül neveli Bencét, az apja már évek óta nem jelentkezett.

Délelőtt tízre már ott voltam náluk. Bence sápadtan feküdt az ágyban, szemei karikásak voltak. – Szia, mama – suttogta. Megsimogattam a homlokát. Forró volt.

– Hozok neked teát, jó? – mondtam neki, de közben azon gondolkodtam, vajon elég vagyok-e még ehhez az egészhez.

Dóra sietve öltözött, közben magyarázott: – A gyógyszereket ide tettem, ha bármi van, hívj! – Aztán már ott sem volt. Egyedül maradtam Bencével és a félelmeimmel.

A nap lassan telt. Bence hol aludt, hol sírt, néha hányt is. Próbáltam mindent: mesét olvastam neki, borogattam a homlokát, de egyre csak azt éreztem, hogy kevés vagyok. A telefonomon néha megnéztem a nyugdíjas csoport üzeneteit – többen panaszkodtak ott is: „A gyerekek csak kihasználnak minket!” – írta valaki. Elgondolkodtam rajta.

Délutánra már teljesen kimerültem. Bence sírt, hogy fáj a hasa, én pedig kétségbeesetten próbáltam elérni Dórát. Nem vette fel. Végül sikerült elaltatnom az unokámat.

Este hatkor Dóra hazaért. Fáradtan dobta le magát a kanapéra.

– Hogy volt? – kérdezte.

– Nehéz volt… Bence többször hányt, alig evett valamit… – kezdtem volna mondani, de Dóra közbevágott:

– Tudom, anya, de nekem muszáj dolgoznom! Nem értem, miért kell mindig panaszkodni…

A szavak úgy vágtak belém, mint egy kés. Nem panaszkodni akartam. Csak megosztani vele azt a terhet, amit egész nap cipeltem.

– Én csak segíteni akartam… – mondtam halkan.

– Akkor segíts! De ne csinálj belőle drámát! – csattant fel Dóra.

Ott ültem a nappaliban, és úgy éreztem magam, mint egy használt rongy. Az este csendben telt. Hazafelé menet végig azon gondolkodtam: vajon tényleg csak panaszkodom? Vagy egyszerűen csak túl sokat várnak tőlem?

Aznap éjjel nem aludtam jól. A gondolataim zakatoltak: vajon hol rontottam el? Miért érzem úgy, hogy mindenki csak elvár tőlem valamit? Másnap reggel Dóra üzent: „Holnap is tudsz jönni?” Egy pillanatig néztem az üzenetet. Aztán először az életemben nemet írtam vissza.

Dóra nem válaszolt. Napokig csend volt köztünk. A családi csoportban is csak röviden írt: „Bence jobban van.” Éreztem a távolságot köztünk.

A barátnőm, Ilona hívott fel: – Te is úgy érzed néha, hogy csak akkor kellesz, ha baj van? – kérdezte.

– Igen – suttogtam.

Azóta sokat gondolkodom azon, hol húzódnak a határaim. Szeretem az unokámat, de nem akarom többé feláldozni magam úgy, hogy közben senki sem értékeli igazán azt, amit teszek.

A családunkban most csend van. Dóra sértett, én pedig bűntudatos vagyok – de valahol mélyen megkönnyebbültem is.

Lehet-e szeretni valakit anélkül, hogy közben elveszítenénk önmagunkat? Vagy minden nagyszülőnek el kell viselnie ezt a terhet? Várom a ti történeteiteket is…