„Miért nem vagyok elég jó?” – Egy magyar meny története az anyósával vívott harcáról

– Hogy lehet ilyet csinálni? – szinte kiabáltam, miközben a könnyeimet próbáltam visszatartani. A nappali tele volt feszültséggel: ott ült az egész család, anyósom, Ilona néni, a férjem, Gábor, a sógorom, Zsolt, a sógornőm, Erika, és persze a gyerekek is. Mindenki feszült csendben figyelte, ahogy Ilona néni remegő kézzel előveszi a papírokat.

– Szeretném, ha mindenki tudná, hogy mi lesz az örökség sorsa – mondta halkan. – A lakást Zsoltra hagyom. A nyaralót Balatonon Erikáé lesz. A megtakarításaimat pedig az unokák között osztom el.

Gábor mellettem megmerevedett. Láttam rajta, hogy próbálja tartani magát, de a szeme sarkában ott csillogott a csalódottság. Én viszont nem tudtam magamban tartani: úgy éreztem, mintha arcul csaptak volna. Tizenöt éve vagyok Gábor felesége. Mindent megtettem ezért a családért. Hányszor főztem ünnepi vacsorát Ilona néninek, hányszor ápoltam, amikor beteg volt! És most? Semmit sem kaptunk.

A többiek zavartan néztek ránk. Zsolt lesütötte a szemét, Erika viszont diadalmasan mosolygott. Mintha mindig is ezt akarta volna: hogy végre ő legyen az anyós kedvence.

– Anyu, ez most komoly? – kérdezte Gábor halkan.

– Fiam, te mindig jól boldogultál. Neked nem kell segítség – válaszolta Ilona néni hidegen. – Zsoltnak viszont szüksége van rá.

Éreztem, ahogy a düh elönti az arcomat. Hányszor hallgattam végig Ilona néni panaszait Zsoltról? Hányszor segítettünk neki pénzzel, amikor bajban volt? És most minden jutalom az övé lett.

Az este hátralévő részében senki sem szólt hozzánk. Gábor csendben ült mellettem az autóban hazafelé.

– Sajnálom – mondta végül. – Tudom, mennyit jelentett neked ez az egész.

– Nem is az örökség miatt fáj – válaszoltam halkan. – Hanem mert úgy érzem, soha nem fogadott el engem igazán.

Az emlékek sorra törtek rám: az első karácsonyunk együtt, amikor Ilona néni csak Zsoltnak vett ajándékot; az a nyár, amikor Gáborral együtt újítottuk fel a lakását, de egy köszönömöt sem kaptunk; az a nap, amikor megszületett a lányunk, és Ilona néni inkább Erikához ment látogatóba.

Mindig is kívülállónak éreztem magam ebben a családban. Hiába próbáltam beilleszkedni: sosem voltam elég jó. Nem voltam elég gazdag, nem voltam elég csinos, nem voltam elég „jó meny”.

A következő hetekben egyre jobban eltávolodtunk a családtól. Gábor próbált erős maradni, de láttam rajta, mennyire bántja az egész helyzet. A gyerekek is kérdezgették: „Miért nem megyünk már nagyihoz?” Mit mondhattam volna nekik? Hogy nagyi szerint mi nem vagyunk elég fontosak?

Egy este Gáborral leültünk beszélgetni.

– Szerinted mit rontottunk el? – kérdeztem tőle.

– Semmit – felelte keserűen. – Anyám mindig is Zsoltot szerette jobban. Talán mert ő volt a kisebbik fiú… vagy mert mindig bajba keveredett, és anyám szerette megmenteni.

– De hát mi mindent megtettünk érte! – fakadtam ki újra. – Miért nem látja ezt?

Gábor csak vállat vont.

Azóta is ott motoszkál bennem a kérdés: vajon tényleg csak az örökségről van szó? Vagy valami mélyebb ok húzódik meg a háttérben? Miért van az, hogy egyes anyósok soha nem tudják elfogadni a menyüket? Miért érzem magam még mindig kívülállónak tizenöt év után is?

Talán soha nem kapok választ ezekre a kérdésekre. De egy biztos: ez az igazságtalanság örökre nyomot hagyott bennem.

„Vajon tényleg ennyit ér egy élet munkája és szeretete? Ti mit tennétek a helyemben?”