Miért nem segít a lányom az édesanyjának? – Egy apa vallomása a családi összetartozásról és sebekről
– Miért nem tudsz legalább egy napot itt maradni, Ella? – kérdezem, miközben a konyhaasztalnál ülünk, és a kinti eső monoton kopogása mintha csak a szívem ritmusát követné.
Ella lesüti a szemét, ujjai idegesen dobolnak a bögréjén. – Apa, én ezt nem tudom. Nem akarom. – Hangja remeg, de érzem mögötte a dühöt és a fájdalmat is.
Az anyja, Julianna, már hónapok óta ágyhoz kötött. A rák alattomosan vette át az uralmat a teste felett. Gergő, a fiam, minden este hazajön a munkából, hogy segítsen fürdetni, etetni. De Ella… ő mindig talál kifogást: túl sok a munka az egyetemen, túl fáradt, vagy épp nem érzi jól magát. De én tudom, hogy ez csak a felszín.
Aznap este, amikor Ella végül hazaért – ritka pillanat volt –, leültem mellé az ágy szélére. Az anyja halkan szuszogott mellettünk. – Kislányom – kezdtem halkan –, tudod, mennyire szüksége lenne rád anyádnak? Csak egy kis törődésre…
Ella szeme megtelt könnyel. – Apa, te nem érted. Én nem tudok úgy tenni, mintha minden rendben lenne! – kiáltotta el magát hirtelen. Julianna felriadt az ágyban, zavartan nézett ránk.
– Mi történik? – suttogta rekedten.
– Semmi, anya – válaszolta Ella gyorsan, majd felpattant és kiszaladt a szobából.
Ott maradtam Julianna mellett, aki csak annyit mondott: – Hagyd rá… neki ez nehezebb, mint hinnéd.
De én nem értettem. Hogy lehet nehezebb egy lánynak segíteni az anyjának? Hiszen én is fáradt vagyok, Gergő is dolgozik egész nap, mégis mindent megteszünk érte.
Másnap reggel Gergővel találkoztam a konyhában. – Apa – mondta halkan –, Ella haragszik anyára. Ezt te is tudod.
– De miért? Mit tett Julianna?
Gergő sóhajtott. – Emlékszel arra az évre, amikor Ella tizennégy volt? Amikor anya hónapokig alig szólt hozzá? Mert rossz jegyet hozott matekból…
A szívembe markolt a felismerés. Igen, emlékeztem. Akkoriban Julianna kemény volt Ellával. Mindig azt mondta: „A lányom nem lehet középszerű!” Ella pedig bezárkózott magába. Azóta sem beszéltek igazán őszintén egymással.
Aznap este újra próbálkoztam Ellával. Megvártam, míg hazaér az egyetemről.
– Kicsim, beszélhetnénk?
– Fáradt vagyok – vágta rá automatikusan.
– Tudom. De kérlek… csak öt percet.
Leültünk egymással szemben. – Tudod, hogy anyád most nagyon beteg. Nem tudom, mennyi ideje van még hátra…
Ella szemei ismét könnyesek lettek. – Apa, én haragszom rá! Nem tudok úgy tenni, mintha minden rendben lenne! Amikor gyerek voltam, mindig azt éreztem, hogy sosem vagyok elég jó neki! Most meg… most meg azt várjátok tőlem, hogy mindent elfelejtsek?
– Nem azt várjuk – mondtam halkan –, csak azt szeretném, ha nem bánnád meg később… ha már nem lesz lehetőséged beszélni vele.
Ella felállt. – Lehet, hogy már most késő…
Aznap éjjel sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg igazságtalan vagyok Ellával? Lehet-e elvárni tőle a megbocsátást csak azért, mert az anyja beteg? Vagy neki is joga van ahhoz, hogy feldolgozza a múltat?
A következő hetekben Julianna állapota romlott. Gergő továbbra is mindent megtett érte. Ella ritkán jött haza. Egyik este azonban váratlanul beállított hozzánk.
– Beszélni szeretnék anyával – mondta halkan.
Bementem vele a hálószobába. Julianna halványan mosolygott rá.
– Szia, kicsim…
Ella leült mellé az ágyra. Sokáig csak nézték egymást némán. Aztán Ella megszólalt:
– Anya… haragszom rád. Nagyon sok mindenért. De most félek is… félek attól, hogy elveszítelek úgy, hogy sosem mondtam el neked mindezt.
Julianna könnyei végigfolytak az arcán. – Sajnálom… annyira sajnálom…
Aznap este először láttam Ellát sírni az anyja vállánál.
Most itt ülök a konyhában és azon gondolkodom: vajon minden családban vannak ilyen sebek? Lehet-e valaha teljesen megbocsátani? Vagy csak megtanulunk együtt élni a múlttal?
Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani annak is, aki akaratlanul bántott minket? Vagy vannak sebek, amik örökre velünk maradnak?