Miért Nem Hívott Fel Senki? – Egy Anyós Árnyékában

– Miért nem hívott fel senki? – kérdezte Ilona néni, miközben az ajtóban állt, kezében egy tál frissen sült pogácsával. A hangja remegett, de nem a hidegtől, hanem attól a sértettségtől, amit már hetek óta gyűjtögetett magában. A nappaliban csend lett, csak a falióra kattogása hallatszott.

Ott álltam a férjem, Gábor mellett, és éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul. Aznap volt az ötvenedik születésnapom, és úgy terveztem, hogy végre mindenki együtt lesz: a gyerekeink, a barátaink, sőt még a szomszéd Marika néni is átjött egy tál házi lekvárral. Mindenki mosolygott, nevetett, a kertben gyerekzsivaj, bent pedig a húsleves illata keveredett a friss kenyérrel. De Ilona néni kérdése mindent megfagyasztott.

– Anyu, hát meghívtunk mindenkit – próbálta oldani Gábor a helyzetet. – Tudod jól, hogy minden évben együtt ünneplünk.

– De engem senki nem hívott fel külön! – vágott vissza Ilona néni. – Mindenki csak üzeneteket küldözget, de egy telefonhívásra sem vagytok képesek? Régen ilyenkor már napokkal előtte beszélgettünk. Most meg csak egy SMS…

A testvérem, Zsuzsa zavartan nézett rám. Tudta jól, hogy mennyit készültem erre a napra. Hónapok óta szerveztem mindent: menüt írtam, dekorációt rendeltem, még a régi családi fényképeket is előkerestem. De Ilona néninek ez sem volt elég.

– Nézd, Ilona néni – szóltam végül halkan –, annyira szerettük volna, hogy jól érezd magad. Azért is főztem a kedvenc töltött káposztádat…

– Nem az ételről van szó! – csattant fel. – Hanem arról, hogy érzem magam. Mintha már nem is számítanék.

A szavak úgy csapódtak hozzám, mint egy hideg zuhany. Eszembe jutottak azok az évek, amikor még fiatal házasok voltunk Gáborral, és minden vasárnap Ilona néniéknél ebédeltünk. Akkoriban még ő volt a család központja: mindenki hozzá ment tanácsért, ő főzte a legjobb gulyást, és nála voltak a legvidámabb karácsonyok.

De azóta sok minden megváltozott. A gyerekek felnőttek, mi is elfoglaltabbak lettünk. A telefonhívások helyét átvették a gyors üzenetek: „Jövünk!”, „Mit hozzunk?”, „Mikor kezdünk?” És Ilona néni valahogy egyre inkább háttérbe szorult.

– Anyu, ne haragudj – mondta Gábor csendesen –, tényleg nem akartunk megbántani.

Ilona néni leült az asztalhoz. A pogácsát letette maga elé, de nem kínált belőle senkinek. Csak bámulta a terítőt, amin még ott voltak a régi kávéfoltok emlékei.

– Tudjátok – kezdte halkan –, amikor fiatal voltam, mindig azt hittem, hogy ha majd öreg leszek, akkor is fontos maradok. Hogy majd keresnek, kérdeznek… Most meg csak ülök otthon és várom, hogy valaki rám gondoljon.

A szívem összeszorult. Eszembe jutott az én anyám is: mennyit panaszkodott régen ugyanerről. Hogy mennyire fáj neki az egyedüllét.

A gyerekek közben észrevették a feszültséget. Anna odasomfordált hozzám:

– Anya, miért sír Ilona mama?

– Semmi baj kicsim – suttogtam –, csak egy kicsit szomorú.

A vacsora innentől kezdve már nem volt ugyanaz. Mindenki próbált kedveskedni Ilona néninek: Zsuzsa megdicsérte a pogácsáját, Gábor újratöltötte a poharát. De ő csak ülte ott némán.

Később este, amikor már mindenki hazament és csak mi maradtunk Gáborral a konyhában mosogatni, kibukott belőlem:

– Miért ilyen nehéz mindig megfelelni? Miért érzem azt, hogy bármit teszek, sosem elég?

Gábor csak vállat vont:

– Anyu mindig is ilyen volt. Mindig többet várt el tőlünk… De talán most tényleg magányosabb lett.

Aznap éjjel sokáig forgolódtam az ágyban. Ilona néni arca lebegett előttem: az a sértett tekintet, amiben annyi kimondatlan fájdalom volt. Vajon tényleg ennyire nehéz idősebbnek lenni? Vajon én is ilyen leszek majd egyszer?

Másnap reggel üzenetet kaptam Ilona nénitől: „Köszönöm a meghívást. Finom volt minden. Bocsánatot kérek.”

Elmosolyodtam – de valahol mélyen mégis ott maradt bennem az üresség érzése. Vajon mit tehetnék másképp? Hogyan lehet úgy szeretni valakit, hogy tényleg érezze is?

Ti mit gondoltok? Tényleg ennyire nehéz megtalálni az egyensúlyt a családban? Vagy csak túl sokat várunk egymástól?