„Miért nem érted meg, hogy nem akarok visszamenni hozzá?” – Egy anya-lánya kapcsolat romjai között

– Miért nem érted meg, hogy nem akarok visszamenni hozzá? – kiáltottam Gáborra, miközben a konyhaasztalra csaptam a tenyerem. Az ablakon túl a szürke novemberi eső kopogott, mintha csak az én könnyeimet utánozná. Gábor csendben ült, a kezében forgatta a kávéscsészét, és csak nézett rám azokkal a barna szemeivel, amelyekben most egyszerre volt aggodalom és makacs eltökéltség.

– Zsófi, ő az anyád. Nem lehet örökké haragban élni – mondta halkan.

– Te ezt nem érted! – sziszegtem. – Te sosem élted át azt, amit én. Hogy minden egyes alkalommal, amikor hazamentem, csak kritizált. Hogy sosem voltam elég jó neki. Hogy amikor apu meghalt, rám zúdította az összes haragját. És most… most csak úgy menjek vissza hozzá, mintha mi sem történt volna?

Gábor felállt, odalépett hozzám, és megfogta a kezem. – Nem azt mondom, hogy felejtsd el. Csak azt, hogy próbáld megérteni őt is. Talán neki is fáj.

A szívem összeszorult. Hányszor hallottam már ezt? „Próbáld megérteni őt is.” De ki ért meg engem? Ki kérdezte meg tőlem, hogy nekem mennyire fáj? Hogy amikor anyám azt mondta: „Zsófi, te mindig mindent elrontasz”, akkor bennem valami végleg eltört?

Aznap este nem szóltunk egymáshoz. Gábor a nappaliban ült, én pedig a hálószobában bámultam a plafont. A gondolataim visszavittek tizenöt évvel ezelőttre, amikor apu temetésén anyám rám förmedt: „Most már neked kell erősnek lenned!” De én csak egy összetört kamasz voltam, aki elvesztette az apját és az anyját is – csak másképp.

Másnap reggel Gábor újra próbálkozott.

– Zsófi, anyád hívott tegnap este. Szeretne találkozni veled. Azt mondta, hiányzol neki.

Felnevettem, de inkább volt ez keserű hörgés. – Most már hiányzom? Amikor éveken át levegőnek nézett? Amikor minden karácsonykor csak azt hallgattam, hogy miért nem vagyok olyan sikeres, mint a húgom?

Gábor sóhajtott. – Tudom, hogy nehéz. De nézd meg Annát! Ő is kibékült vele.

– Anna mindig is az ő kedvence volt – vágtam rá dühösen. – Neki mindent megbocsátott. Én meg… én csak a hibák emlékműve vagyok neki.

A munkahelyemen is feszültebb voltam az utóbbi időben. A kolléganőm, Judit egyszer félrehívott.

– Zsófi, minden rendben otthon? Olyan feszült vagy mostanában.

Elmeséltem neki mindent. Judit csak bólogatott.

– Tudod, nálunk is volt ilyen. Évekig nem beszéltem apámmal. Aztán amikor beteg lett… már késő volt.

Ez a mondat napokig visszhangzott bennem. Mi van, ha anyámnak tényleg nincs már sok ideje? Mi van, ha egyszer csak hívnak a kórházból, hogy késő?

Egy péntek este Gábor újra szóba hozta.

– Zsófi, kérlek… csak egy beszélgetés. Ha utána sem akarod látni, nem erőltetem tovább.

A hangja olyan őszinte volt, hogy végül belementem. Megbeszéltük anyámmal a találkozót egy kis kávézóban a Bartók Béla úton.

Aznap egész nap remegett a kezem. A tükör előtt állva próbáltam elrejteni a szorongásomat egy halvány smink mögé. Gábor bátorítóan megszorította a vállam.

– Büszke vagyok rád – suttogta.

A kávézóban anyám már ott ült. Ugyanaz a szigorú konty, ugyanaz a hideg tekintet… de mintha most valami más is lett volna benne: fáradtság? Szomorúság?

– Szia, Zsófi – mondta halkan.

Leültem vele szemben. Percekig csak némán kavargattuk a kávét.

– Sajnálom – törte meg végül a csendet anyám. – Sok mindent rosszul csináltam veled. Nem tudtam… nem tudtam jól szeretni téged.

A könnyeim kibuggyantak. Annyi év után először hallottam tőle ilyet.

– Én is sajnálom – suttogtam vissza. – De nagyon fájt…

Anyám bólintott. – Tudom. És ha engeded… szeretném jóvátenni.

Nem tudom, mennyi idő telt el ott ülve egymással szemben. Csak azt tudom: valami elkezdett gyógyulni bennem.

Otthon Gábor átölelt.

– Ugye nem bántad meg?

Megráztam a fejem. – Nem tudom még… de talán most először érzem úgy, hogy lehet remény.

Vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani azoknak, akik a legjobban megbántottak minket? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?