Miért nem elég az anyai szeretetem? – Egy magyar anya vallomása a pénz és család közötti harcról

– Anyu, nem értem, miért nem tudsz végre egy kicsit többet segíteni! – csattant fel Zsuzsa a telefonban, hangjában türelmetlenség és csalódottság keveredett.

A konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a kagylóban. A régi, kopott terítőn egy csésze langyos tea állt, amit már rég elfelejtettem meginni. Néztem az ablakon át a szürke, esős délutánt, és próbáltam összeszedni a gondolataimat.

– Zsuzsikám, tudod jól, hogy nyugdíjból élek. Apád halála óta egyedül vagyok, minden fillért meg kell néznem… – kezdtem halkan.

– De anyu! A Gábor szülei minden hónapban adnak nekünk pénzt! Új mosógépet is vettek! Te meg csak azt mondod, hogy nincs… – vágott közbe Zsuzsa.

A szívem összeszorult. Hányszor hallottam már ezt a szemrehányást? Hányszor próbáltam elmagyarázni neki, hogy nem vagyok olyan helyzetben, mint Gáborék? Hogy nekem nincs vállalkozásom, nincs balatoni nyaralóm, csak ez a kis panel a lakótelepen, ahol minden emlék apádról szól?

– Sajnálom, kicsim. Ha tudnék, segítenék. De most is alig jövök ki a pénzemből…

– Mindig csak ez a kifogás! – mondta Zsuzsa, majd letette a telefont.

A csend hirtelen nehezedett rám. A lakásban csak az óra kattogása hallatszott. Eszembe jutottak azok az idők, amikor még kislány volt. Amikor együtt sütöttünk karácsonykor mézeskalácsot, amikor az ölembe bújt egy-egy rossz álom után. Akkor még elég voltam neki. Akkor még nem számítottak a pénzek, csak az ölelések és a mesék.

Most pedig úgy érzem magam, mint egy bűnös. Mintha elvettem volna tőle valamit, amit sosem tudtam volna megadni.

Másnap reggel a postás hozta a nyugdíjat. Számolgattam: csekkek, gyógyszerek, egy kis ennivaló… Maradt pár ezer forintom. Gondoltam, veszek valami apróságot az unokáknak. Talán egy csoki vagy egy mesekönyv. Hátha Zsuzsa megenyhül.

Délután átmentem hozzájuk. Gábor épp telefonált az erkélyen, Zsuzsa pedig a konyhában pakolt.

– Szia anyu – mondta hűvösen.

– Hoztam valamit a gyerekeknek – nyújtottam át a csokit és a könyvet.

– Köszi – felelte röviden. Láttam rajta, hogy nem örül igazán.

A gyerekek odaszaladtak hozzám, megöleltek. Egy pillanatra boldog voltam. De aztán Zsuzsa odafordult hozzám:

– Anyu, nem érzed néha úgy, hogy többet is tehetnél értünk? Nézd meg Gábor szüleit! Mindig támogatnak minket. Te meg…

Nem bírtam tovább. Könnyek szöktek a szemembe.

– Zsuzsa! Én mindent megtettem érted! Egyedül neveltelek fel! Apád halála után is dolgoztam két műszakban, hogy legyen mit enni! Most meg azt hallgatom tőled, hogy nem vagyok elég jó anya?

Zsuzsa arca elkomorult.

– Nem ezt mondtam… Csak… nehéz most minden. Drága az élet. És néha úgy érzem, hogy neked mindegy.

– Hogy lenne mindegy?! Minden nap aggódom értetek! Érted! Csak nincs miből adnom…

Gábor ekkor lépett be.

– Mi ez a feszültség? – kérdezte.

– Semmi – mondta Zsuzsa gyorsan.

Éreztem, hogy felesleges vagyok itt. Felálltam.

– Majd máskor jövök – mondtam halkan.

Hazafelé menet sírtam. Az utcán siető emberek észre sem vették az idős asszonyt, aki magában motyogva próbálja megérteni: hol rontotta el? Miért lett ilyen fontos a pénz? Miért nem elég már az anyai szeretet?

Otthon elővettem egy régi fényképet: Zsuzsa öt évesen mosolyog rajta mellettem. Akkor még boldogok voltunk. Akkor még hittem abban, hogy a szeretet mindent legyőz.

De most úgy érzem: elvesztettem őt. Nem tudom már elérni. Nem tudom már megvigasztalni sem magamat, sem őt.

Az éjszaka csendjében csak egy kérdés visszhangzik bennem újra és újra:

„Vajon tényleg csak a pénz számít ma már? Vagy van még remény arra, hogy egyszer újra egymásra találunk?”