Miért nem akar a lányom gondoskodni az anyjáról? Egy család szétszakadásának története

– Miért nem tudsz legalább egy napot itt maradni, Eszter? – kérdeztem halkan, de a hangom remegett a feszültségtől. Az ablakon túl a novemberi eső kopogott, mintha csak a könnyeimet akarta volna utánozni. Eszter a konyhaasztalnál ült, karba tett kézzel, szeme dacosan csillogott.

– Apa, én nem tudom ezt csinálni! – vágta rá. – Nem vagyok ápolónő. Nekem is van életem!

A szívem összeszorult. Katalin, a feleségem, már napok óta csak árnyéka önmagának. A rák alattomosan ette belülről, s én tehetetlenül néztem végig minden egyes napját. A házban minden sarkon ott bujkált a félelem és a kimondatlan harag.

Eszter mindig is makacs volt, de most valami végleg eltört benne. Gyerekkorában még együtt nevettünk a vasárnapi ebédeknél, most pedig úgy ült velem szemben, mintha idegenek lennénk. Azt hittem, ha baj van, a család összetart. De nálunk valamiért nem így történt.

– Tudod jól, hogy anyádnak szüksége van rád – próbáltam újra, de már éreztem, hogy hiába beszélek.

– És nekem ki segít? – kérdezett vissza Eszter hirtelen. – Ki segített nekem, amikor kicsi voltam és anyu ordított velem minden apróságért? Ki védett meg tőle?

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy jeges szél. Hirtelen visszazuhantam az emlékek közé: Katalin mindig szigorú volt Eszterrel. Túl szigorú talán. Én pedig… én csak dolgoztam. Mindig dolgoztam. Azt hittem, ezzel biztosítom a jövőjüket.

– Eszter… – kezdtem volna magyarázkodni, de ő felállt.

– Nem akarok erről beszélni! – kiáltotta. – Nem akarok visszajönni ebbe a házba! Mindig csak a hibáimat láttátok!

A bejárati ajtó hangosan csapódott be mögötte. Ott maradtam egyedül a konyhában, Katalin pedig a hálószobában feküdt mozdulatlanul. Az egész házban csak az óra kattogása hallatszott.

Aznap éjjel alig aludtam. Katalin néha felnyögött álmában; odamentem hozzá, megfogtam a kezét. Régen milyen erős volt! Most törékeny madárként feküdt az ágyban.

Reggelre Eszter üzenetet írt: „Ne haragudj rám, apa. Nem tudok visszamenni.”

Napok teltek el így. Egyedül vittem Katalint orvoshoz, egyedül főztem rá levest, egyedül cseréltem az ágyneműt. Néha úgy éreztem, beleőrülök ebbe az egészbe. A szomszédasszony, Marika néni néha átjött segíteni – ő legalább nem ítélkezett.

Egyik este Katalin váratlanul megszólalt:

– Hol van Eszter?

– Dolgozik – hazudtam halkan.

– Tudom, hogy haragszik rám – suttogta Katalin. – Megérdemlem.

Leültem mellé az ágyra.

– Miért voltál vele mindig ilyen kemény? – kérdeztem végül.

Katalin sokáig hallgatott.

– Mert féltem… hogy olyan lesz, mint én. Hogy elköveti ugyanazokat a hibákat…

A könnyei végigfolytak az arcán. Akkor először láttam benne azt a törékeny nőt, akit valaha megszerettem.

Másnap Esztert hívtam telefonon. Sokáig kicsöngött, mire felvette.

– Eszter… kérlek… anyád nagyon rosszul van. Ha nem is miattunk… legalább magad miatt gyere el egyszer beszélgetni vele.

Hosszú csend volt a vonalban.

– Nem tudom… félek tőle… félek attól, amit mondani fogok neki…

– Akkor mondd el nekem – kérleltem.

Eszter hangja remegett:

– Gyűlölöm magam azért, mert nem tudok megbocsátani neki…

A szívem összeszorult. Mit mondhat ilyenkor egy apa? Hogy lehet kibékíteni két embert, akik között annyi évnyi fájdalom húzódik?

Az idő telt. Katalin állapota romlott. Egyik este már alig kapott levegőt; mentőt kellett hívnom. A kórházban ültem mellette egész éjjel. Hajnalban Eszter jelent meg az ajtóban.

– Apa…

Felálltam; átöleltem őt. Ő sírt; én is sírtam vele együtt.

Katalin már nem tudott beszélni, de amikor meglátta Esztert, halványan elmosolyodott. Eszter leült mellé; megfogta a kezét.

– Sajnálom… annyira sajnálom…

Nem tudom pontosan mi történt abban az órában közöttük; csak azt láttam, hogy valami végre megtört bennük. Talán megbocsátottak egymásnak – vagy legalábbis elkezdtek megbocsátani.

Katalin néhány nappal később meghalt.

Most itt ülök az üres házban; Eszter néha átjön hozzám teát főzni vagy csak csendben ülni mellettem. Néha beszélgetünk anyáról; néha csak hallgatunk.

Arra gondolok: hol rontottuk el? Miért olyan nehéz kimondani azt, amit érzünk? Vajon lehet-e még újrakezdeni egy családot ennyi fájdalom után?

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani mindent? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?