Miért nem adok kulcsot anyámnak? – Egy magyar családi dráma belülről

– Miért nem adsz végre egy kulcsot anyádnak? – kérdezte Gábor, miközben idegesen csapta le a kávéscsészét a konyhapultra. A hangja csendes volt, de éreztem benne a feszültséget. Az ablakon át beszűrődő novemberi fény hidegen világította meg az arcát.

Nem válaszoltam azonnal. A szívem hevesen vert, mintha minden egyes dobbanásával azt súgná: „Ne engedd be! Ne engedd be!”

Gyerekkoromban anyám, Ilona, minden lépésemet figyelte. Ha később értem haza az iskolából, már az ajtóban várt, szigorú arccal. Ha rossz jegyet kaptam, órákig tartó fejmosás következett. Minden barátnőmet átvizsgálta, minden szerelmemet elutasította. „Nem elég jó neked!” – mondta mindig, és én elhittem neki. Sokáig azt hittem, hogy ez a szeretet jele.

Most, harmincöt évesen, saját lakásban, saját családdal, mégis ugyanazt a szorítást érzem a mellkasomban, ha anyám szóba kerül. Gábor nem érti ezt. Ő más családból jött: náluk a szülők csak ünnepekkor jönnek át, előre egyeztetett időpontban. Nálunk viszont anyám bármikor beállíthat – legalábbis ezt szeretné.

– Nem akarom, hogy csak úgy bejöjjön – mondtam végül halkan.

Gábor felhúzta a szemöldökét. – De hát az anyád! Mi baj lehet abból?

Azt kívántam, bárcsak el tudnám neki magyarázni azt az érzést, amikor gyerekként a szobámban ültem, és hallottam anyám lépteit a folyosón. Azt a félelmet, hogy bármikor benyithat, bármikor beleszólhat mindenbe. Most is érzem néha ezt: ha csörög a telefonom, és az ő neve villan fel, összeszorul a gyomrom.

– Nem érted – suttogtam. – Ha kulcsa van, sosem lesz nyugtom.

Gábor sóhajtott. – Szerintem túlzásba viszed. Csak segíteni akar.

Ekkor megszólalt a csengő. Mindketten összerezzentünk. Az órára néztem: délelőtt tíz volt. Anyám ilyenkor szokott jönni.

– Látod? – kérdeztem keserűen. – Mindig tudja, mikor vagyok otthon.

Kinyitottam az ajtót. Anyám ott állt, hóna alatt egy tálca frissen sült pogácsával.

– Szia, kislányom! – mosolygott rám túl szélesen. – Gondoltam, hozok valamit nektek.

Gábor udvariasan beinvitálta. Én csak álltam ott, és figyeltem, ahogy anyám máris körülnéz a lakásban.

– Jaj, hát ezt a függönyt még mindig nem cserélted le? Mondtam már múltkor is… És nézd csak, mennyi por van itt a polcon! – csóválta a fejét.

Gábor rám pillantott, mintha most először értené meg igazán, miről beszéltem.

Anyám leült az asztalhoz, és elkezdte sorolni, mit hogyan kéne csinálnom: „A gyereknek több zöldséget adjál! Gábornak biztosan jobban ízlene az én töltött káposztám! Miért nem jártok gyakrabban hozzánk?”

Éreztem, ahogy egyre szűkebb lesz körülöttem a levegő. Gyerekkoromban sosem volt saját szobám; most sincs igazán saját területem.

Amikor anyám végre elment – miután még egyszer megkérdezte: „Nem adsz nekem egy kulcsot? Hogy ha valami baj van, be tudjak jönni segíteni?” –, Gábor csendben ült mellettem.

– Most már értem – mondta halkan. – De mit fogsz mondani neki legközelebb?

Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott, és néztem ki az ablakon a szürke utcára. Vajon lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben határt húzunk közé és magunk közé? Vajon egyszer majd elhiszi nekem anyám is, hogy most már én döntök az életemről?

Talán sosem lesz könnyű kimondani: „Nem adok kulcsot.” De talán egyszer majd megérti valaki rajtam kívül is.

Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt a szeretet és az önállóság között?