„Miért most vállaltak gyereket?” – Egy nagymama vívódása a családi értékekről és a modern életről

– Már megint csak én vagyok itt vele, Anna – mondtam halkan, miközben az unokám, Panni, a szőnyegen játszott a plüssmacijával. Anna a telefonját nyomkodta, egyik fülében fülhallgató, a másik kezével a laptopját pötyögte. – Tudod, anyu, most nagyon fontos projekt van a cégnél – felelte sietve, fel sem nézve. – Majd este beszélgetünk, jó?

A szívem összeszorult. Nem ezért álmodtam meg az anyaságot neki. Amikor Anna kicsi volt, minden percet vele töltöttem. A férjem, Laci, akkoriban még két műszakban dolgozott a gyárban, én pedig otthon maradtam Annával. Nem volt könnyű, de minden ölelést, minden mesét magam adtam neki. Most pedig itt ülök egy budai lakásban, ahol minden modern és steril, de valahogy mégis hideg. Panni rám mosolyog, de a szemeiben ott az a furcsa üresség, amit nem tudok hová tenni.

A dadus, Zsuzsa néni, pontosan érkezik minden reggel nyolckor. Kedves asszony, de idegen. Panni hozzá szalad először reggelente, nem Annához. Ez fáj. Néha azon kapom magam, hogy irigylem Zsuzsa nénit – ő tudja, hogy Panni melyik mesét szereti legjobban, és hogy mikor kell cserélni a kedvenc takaróját. Anna és Misi – a vejem – csak este érnek haza. Akkor is fáradtak, türelmetlenek. Misi gyakran csak annyit mond: „Panni, puszi!” – aztán már megy is be az irodájába dolgozni.

Egyik este vacsora közben próbáltam szóba hozni:
– Anna, nem gondoljátok, hogy túl sokat dolgoztok? Panni annyira vágyik rátok…
Anna sóhajtott. – Anyu, ezt most muszáj. Ha most nem lépünk előre, később már nem lesz lehetőségünk. És különben is, Zsuzsa néni mindent megad neki.
– De te vagy az anyja! – csúszott ki belőlem élesebben a kelleténél.
Anna szeme könnybe lábadt. – Te nem érted… Ma már más világ van.

Aznap este alig aludtam. Forgolódtam az ágyban, Laci halkan horkolt mellettem. Vajon tényleg én vagyok túl régi vágású? Lehet, hogy Anna jól csinálja? De akkor miért érzem azt, hogy valami hiányzik ebből az egészből?

Másnap reggel Panni sírva ébredt. Zsuzsa néni még nem jött meg, Anna pedig már úton volt a munkahelyére. Felvettem Pannit az ölembe.
– Mi a baj, kicsim?
– Anyát akarom…
A szívem majd megszakadt.

A játszótéren is csak ritkán látni anyukákat – legtöbbször nagymamák vagy dadák tolják a babakocsit. Egyikük, Marika néni odasúgta nekem:
– Tudod, Ilonka, ma már ez a divat. A fiatalok dolgoznak, mi meg újra anyák vagyunk.
Elmosolyodtam keserűen. Vajon tényleg csak ennyi lenne? Egy újabb generációs szerepváltás?

Egy vasárnap délután Anna végre leült mellém egy csésze teával.
– Anyu… néha úgy érzem, belefulladok ebbe az egészbe. Mindenki azt várja tőlem, hogy tökéletes anya legyek és közben sikeres is… De néha úgy érzem, egyik sem vagyok igazán.
Megfogtam a kezét.
– Senki sem tökéletes. De Panni csak egy van neked… És hidd el, ő nem Zsuzsa nénit fogja keresni felnőttként.
Anna csendben sírt egy kicsit. Aztán felállt és bement Pannihoz.

Azóta próbálunk többet beszélgetni. Néha Anna eljön velem sétálni Pannival a Feneketlen-tóhoz. Misi is igyekszik korábban hazaérni péntekenként. De még mindig ott van bennem a félelem: vajon elég lesz ez Panninak? Vagy egyszer majd ő is csak egy rohanó árnyék lesz valaki életében?

Néha azon gondolkodom: hol rontottuk el? Miért lett fontosabb a munka mindennél? És vajon lehet-e még visszatalálni egymáshoz ebben a rohanó világban?

Mit gondoltok? Tényleg ennyire megváltozott minden? Vagy csak én ragaszkodom görcsösen ahhoz, ami elmúlt?