„Miért mindig neki jut több?” – Egy meny vallomása a családi igazságtalanságról
– Már megint csak neked hozott süteményt, Kata – suttogtam Mihálynak, miközben anyósom, Ilona néni, boldogan csomagolta be a frissen sült diós bejglit a sógornőmnek. Az asztalnál ültem, kezembe kapaszkodott a kávéscsésze, és próbáltam nem mutatni, mennyire bánt ez az egész. Mihály csak vállat vont, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
– Ne foglalkozz vele, Zsuzsa – mondta halkan –, anyám mindig ilyen volt Katával. Te is tudod.
De én nem tudtam. Vagy inkább nem akartam elfogadni. Amióta Mihályhoz mentem feleségül, minden hétvégén kijártunk a szüleihez Tápiószentmártonba. Segítettünk a kertben, kapáltunk, metszettünk, befőztünk. Ilona néni mindig megdicsért: „Jaj, Zsuzsikám, milyen ügyes vagy!” – de amikor eljött az ajándékozás ideje, valahogy mindig csak Katának jutott valami különleges.
Egyik vasárnap délután, amikor már harmadszor hajoltam le a ribizlibokrokhoz, hallottam, ahogy Ilona néni Katával beszélget a verandán.
– Tudod, kislányom, neked most nagy szükséged van arra a pénzre. A lakásod is fel kell újítani. Majd adok még egy kis borítékot, nehogy szűkölködj – mondta halkan.
A szívem összeszorult. Mi is épp most vettünk fel hitelt Mihállyal egy panelra Csepelen. Nekünk is minden forint számított. De nekünk sosem ajánlott fel semmit az anyósom – csak egy-egy üveg lekvárt vagy savanyúságot.
Este hazafelé az autóban csend volt. Mihály vezetett, én az ablakon bámultam kifelé. Végül nem bírtam tovább.
– Mondd meg őszintén: szerinted én valaha is leszek olyan fontos anyukádnak, mint Kata?
Mihály sóhajtott.
– Zsuzsa, ne kezdjük megint… Anyám ilyen. Kata az egyetlen lánya. Én meg… fiú vagyok. Ez mindig így volt.
– De hát mi is család vagyunk! Miért érzem magam mindig kívülállónak?
Nem válaszolt. Csak szorította a kormányt.
A következő hétvégén újra mentünk. Már előre gyomorgörccsel készültem. Amikor megérkeztünk, Ilona néni már az udvaron várt minket.
– Jaj, Zsuzsikám, hoztam neked egy kis savanyú uborkát! – nyomta a kezembe a befőttesüveget.
Kata eközben épp egy új kabátot próbált fel a nappaliban.
– Anyu vette nekem! – nevetett rám.
Azt éreztem, mintha valami láthatatlan fal választana el tőlük. Próbáltam kedves lenni, segítettem ebédet főzni, mosogattam, de közben belül egyre nőtt bennem a keserűség.
Aznap este vacsora után Ilona néni leült mellém.
– Zsuzsikám, ugye nem haragszol rám? Tudod, Katának most nehezebb…
– Nekünk is nehéz – mondtam ki halkan. – Mi is most kezdtük az életünket. Nekünk is jól jönne néha egy kis segítség.
Ilona néni zavartan lesütötte a szemét.
– Tudom… Csak hát… Te olyan erős vagy. Mindig mindent megoldasz.
Felálltam az asztaltól. A könnyeimet nyeltem vissza.
Aznap este Mihályhoz bújtam az ágyban.
– Nem bírom tovább ezt az érzést – suttogtam. – Mintha sosem lennék elég jó. Mintha mindig csak második lennék ebben a családban.
Mihály átölelt.
– Nekem te vagy az első – mondta halkan.
De ez nem volt elég. Mert én azt akartam érezni: ide tartozom. Hogy engem is szeretnek. Hogy nem csak „a meny” vagyok, hanem Zsuzsa – családtag.
A következő hétvégén eldöntöttem: beszélek Katával.
A kert végében találtam rá, épp cigarettázott titokban.
– Kata… beszélhetnénk?
Rám nézett, meglepődött.
– Persze… Mi baj?
– Nem tudom… Néha úgy érzem, mintha anyukád csak téged szeretne igazán. Nekünk sosem jut semmi extra… Csak sós uborka meg lekvár…
Kata elmosolyodott – de szomorúan.
– Hidd el, Zsuzsa, nekem sem könnyű ez. Anyu mindig mindent rám akar aggatni: hogy egyedülálló vagyok, hogy nekem kell segíteni… Néha már fojtogat ez a szeretet. Te legalább szabad vagy tőle…
Elgondolkodtam ezen. Lehet, hogy amit én kiváltságnak hittem, az neki teher?
Hazafelé menet Mihály rám nézett:
– Jobban vagy?
– Nem tudom – feleltem őszintén. – Talán sosem lesz igazságos ez az egész… De legalább már értem Katát is.
Most itt ülök a panelban Csepelen, és azon gondolkodom: vajon tényleg csak pénz és ajándékok jelentik a szeretetet? Vagy lehet másképp is családnak lenni? Ti mit gondoltok: hol húzódik az igazságosság határa egy magyar családban?