„Miért mindig én maradok egyedül?” – Egy budapesti nő vallomása a szerelem kereséséről

„Már megint egyedül vagy?” – kérdezte anyám, miközben a telefonban hallottam, ahogy a háttérben zörögnek a tányérok. „Annyi rendes fiú van, Zsófi, miért nem hozol már végre valakit haza?”

A hangja egyszerre volt aggódó és szemrehányó. Azt hiszem, ez az a pillanat, amikor végleg elegem lett abból, hogy mindenki más jobban tudja, hogyan kellene élnem az életemet. 34 éves vagyok, Budapesten élek, egy reklámügynökségnél dolgozom, és minden péntek este ugyanaz a kérdés: „Mikor lesz már valakid?”

Aznap este különösen nehéz volt. Az eső kopogott az ablakon, a lakásban csend volt, csak a hűtő zúgott. A barátnőim – Réka, Dóri és Anna – mind férjhez mentek az elmúlt három évben. Réka már második gyerekét várja, Dóriék most vettek házat Biatorbágyon, Anna pedig minden hétvégén posztol valami idilli családi képet a Facebookra. Én meg? Egyedül ülök a konyhaasztalnál, és azon gondolkodom, hogy vajon tényleg velem van-e a baj.

A Tinder-üzenetek között lapozgatok. Egyik sem érdekel igazán. „Szia cica, van gazdád?” – írja egy bizonyos Gábor. Elnevetem magam kínomban. Ez lenne a magyar randiélet? Egyre inkább úgy érzem, hogy valami nem stimmel. Vagy velem, vagy az egész világgal.

Másnap reggel anyám újra hív. „Zsófikám, tudod, hogy a szomszéd Marika fia is most vált el? Olyan rendes fiú! Talán összehozhatnánk benneteket egy kávéra.”

„Anya, kérlek! Nem akarok vakrandira menni!” – fakadok ki.

„De hát miért nem próbálod meg? Már mindenki családot alapít körülötted!”

Leteszem a telefont. A könnyek szúrják a szememet. Miért érzem magam mindig kevesebbnek attól, hogy nincs mellettem senki? Miért kellene mindenkinek ugyanazt az utat járnia?

Az irodában is mindenki beszélget valakiről. „Képzeld, Zsófi, Peti megkérte a kezem!” – újságolja lelkesen az egyik kolléganőm. Mindenki gratulál, én is mosolygok, de belül egyre jobban szorít valami.

Este Rékával találkozom egy kávézóban. „Zsófi, ne görcsölj rá ennyire! Majd jön valaki!” – mondja biztatóan.

„De mi van, ha nem jön? Mi van, ha tényleg velem van a baj?”

„Ne hülyéskedj! Nézd meg magad! Okos vagy, szép vagy, önálló vagy! Csak túl magasak az elvárásaid.”

Hazafelé menet ezen gondolkodom. Tényleg túl magasak az elvárásaim? Vagy csak nem akarok beérni kevesebbel annál, amit megérdemlek?

Egyik este aztán úgy döntök, adok még egy esélyt a randizásnak. Elmegyek egy vakrandira Marika fiával, Tamással. Egy belvárosi borbárban találkozunk. Tamás kedves, udvarias, de már az első húsz perc után érzem: nincs meg az a bizonyos szikra. Próbálok érdeklődést mutatni, de közben azon kapom magam, hogy számolom a perceket.

Hazafelé Tamás üzen: „Nagyon jól éreztem magam veled! Remélem, találkozunk még.”

Udvariasan válaszolok, de tudom: ebből nem lesz semmi.

Otthon leülök az ágy szélére és sírok. Nem Tamás miatt – hanem mert újra kudarcot vallottam. Úgy érzem, mintha mindenki másnak sikerülne megtalálni azt az embert, aki mellett boldog lehet. Csak nekem nem.

A következő hetekben próbálok nem foglalkozni a témával. Eljárok edzeni, beiratkozom egy kerámia tanfolyamra, új embereket ismerek meg. Egyik este Anna hív: „Zsófi, gyere át hozzánk vacsorára! Lesz ott egy srác is, szerintem nagyon összeillenétek.”

Elmegyek. A srác – Balázs – tényleg kedves és figyelmes. Jól elbeszélgetünk, de amikor elköszönünk egymástól, nem érzem azt a különleges izgalmat.

Otthon ülve azon gondolkodom: lehet, hogy túl sokat várok? Vagy csak egyszerűen nem akarok kompromisszumot kötni?

Egy vasárnap délután anyám átjön hozzám. „Zsófikám, én csak azt szeretném, ha boldog lennél.”

„Anya… én is azt szeretném. De lehet, hogy nekem máshogy kell megtalálnom ezt a boldogságot.”

Anyám megsimogatja a kezemet. „Csak ne maradj egyedül…”

Ahogy elmegy, sokáig ülök némán. Rájövök: talán nem is az a legfontosabb kérdés, hogy mikor találom meg „az igazit”, hanem hogy megtanuljak jól lenni önmagammal is.

De vajon tényleg lehet teljes életet élni pár nélkül Magyarországon? Vagy örökké azt fogják kérdezni: „Mikor lesz már valakid?”

Ti mit gondoltok? Tényleg velem van a baj – vagy csak rossz helyen keresem a boldogságot?