Miért én gondoskodjak most róla? Ismerjétek meg Gábort, az aranygyermeket: Egy lány harca a családi elismerésért

– Anna, te mész ma anyához a kórházba, ugye? – kérdezte apám anélkül, hogy rám nézett volna. A konyhában álltam, kezemben a mosatlan edényekkel, és éreztem, ahogy a düh lassan végigkúszik a gerincemen.

– Miért mindig én? – szaladt ki belőlem. – Gábor is itthon van, ő miért nem megy?

Apám csak sóhajtott. – Tudod jól, hogy Gábor mennyit dolgozik. Neked most több időd van.

Ez volt az a mondat, amit egész életemben hallgattam. Gábor, az aranygyermek, aki mindig mindent jól csinált. Gábor, akinek a bizonyítványát anyám könnyes szemmel mutogatta a szomszédoknak, miközben az én rajzaimat sosem tette ki a hűtőre. Gábor, akiért mindenki aggódott, ha csak egy kicsit is köhögött, de amikor én lázas voltam, csak annyit mondtak: „Majd kinövöd.”

Most pedig itt vagyok, harminchárom évesen, egyedülállóként visszaköltözve a gyerekkori szobámba, mert anyám agyvérzést kapott, és valakinek gondoskodnia kell róla. És persze ez a valaki én vagyok. Gábor Budapesten él a feleségével és két gyerekével, és hetente egyszer felhívja anyát – már ha eszébe jut.

A kórházban anyám ágyánál ülök. Az arca sápadt, szemei üvegesek. Néha rám néz, de nem tudom eldönteni, felismer-e. A nővér bejön, rám mosolyog.

– Maga olyan gondoskodó – mondja halkan. – Ritka az ilyen lánya manapság.

Elnevetem magam, de inkább sírnék. Ha tudná… Ha tudná, hogy mennyire nem akarok itt lenni. Hogy minden egyes nap küzdelem. Hogy amikor anyám rám néz, még mindig azt érzem: nem vagyok elég jó.

Emlékszem egy estére tizenhárom éves koromból. Gábor akkor érettségizett. Anyám hatalmas vacsorát főzött: töltött káposzta, rántott hús, sütemények. Az asztalnál mindenki nevetett, apám büszkén veregette Gábor vállát.

– Anna is kapott egy négyest matekból – jegyezte meg nagyanyám halkan.

Anyám csak legyintett. – Az nem ugyanaz.

Akkor döntöttem el: egyszer elmegyek innen. És el is mentem. Egyetemre Szegedre költöztem, aztán Pestre dolgozni. Ritkán jártam haza. Anyám mindig csak Gáborról beszélt: „Gábor új autót vett”, „Gáborék nyaralni mennek”, „Gábor gyerekei milyen okosak”. Én csak hallgattam.

Most viszont minden megváltozott. Anyám elesett lett, apám idős és fáradt. Gábor pedig… nos, ő túl elfoglalt.

Egyik este Gábor is hazajön. A nappaliban ülünk hármasban: ő, apám és én. Anyám alszik a szobájában.

– Anna, nagyon hálásak vagyunk neked – mondja Gábor halkan. – Tudom, hogy nehéz lehet.

– Akkor miért nem te csinálod? – kérdezem dühösen.

– Nekem ott van a család… a munka…

Felnevetek keserűen. – Nekem is lehetne életem! Csak sosem volt rá lehetőségem.

Apám közbeszól: – Ne veszekedjetek! Most mindenkinek nehéz.

De egyikük sem érti igazán. Nem értik azt az évtizedes fájdalmat és hiányt, amit cipelek magamban. Hogy mennyire vágytam egyetlen elismerő szóra anyámtól. Hogy mennyire szerettem volna egyszer azt hallani: „Büszke vagyok rád.”

Az éjszakák hosszúak és magányosak. Anyám néha felriad és sírva hívja Gábort álmában. Én ott ülök mellette és simogatom a kezét.

Egyik reggel anyám rám néz és suttog valamit:

– Anna… sajnálom…

Nem tudom eldönteni, hogy tényleg ezt mondta-e, vagy csak képzeltem. De valami megmozdul bennem.

Talán sosem kapom meg azt az elismerést és szeretetet, amire vágytam. Talán mindig csak a háttérben maradok majd. De most először érzem: nem anyám miatt teszem ezt az egészet. Hanem magam miatt – hogy egyszer majd nyugodtan nézhessek tükörbe.

Vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hányan érzik magukat láthatatlannak a saját családjukban? És vajon képesek vagyunk valaha megbocsátani azoknak, akik sosem szerettek igazán minket?