„Miért csak feltételekkel segítesz?” – Egy testvéri kötelék próbája

– Nem, Zsófi, ezt most nem fogom megtenni – mondta Gábor, miközben az ablaknál állt, és a kertben zuhogó esőt nézte. A hangja kemény volt, de éreztem benne valami rejtett fájdalmat is. A konyhaasztalnál ültem, a telefonom még mindig a kezemben, rajta a húgom, Anna üzenetével: „Kérlek, segítsetek! Nincs már hova mennem.”

A szívem összeszorult. Anna mindig is kicsit elveszett volt ebben a világban. Amióta a férje elhagyta két kisgyerekkel, minden napja küzdelem. Most pedig, hogy elvesztette az albérletét is, csak hozzánk fordulhatott. De Gábor hajthatatlan volt.

– Gábor, kérlek… – próbáltam újra, de félbeszakított.

– Zsófi, én nem vagyok hajlandó újra elviselni azt a káoszt, amit Anna hoz magával. Emlékszel tavaly karácsonyra? Mindenki veszekedett, a gyerekek sírtak, és nekünk kellett mindent helyrehozni. Ha beengedjük őket, akkor csak úgy vagyok hajlandó segíteni, ha végre elfogadod: eladjuk ezt a házat és veszünk egy kisebbet vidéken. Nekem is szükségem van egy új kezdetre.

A szavai úgy csaptak le rám, mint egy vihar. Ez volt az ő feltétele: vagy segítünk Annának, de akkor én is beleegyezek abba, amit már hónapok óta próbál rám erőltetni – hogy eladjuk a családi házat Budapesten, ahol felnőttem, ahol minden emlékem él.

– Ez zsarolás – suttogtam magam elé.

Gábor vállat vont. – Lehet. De nekem is vannak határaim.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Anna üzenetei újra és újra felvillantak a fejemben: „A gyerekek félnek… Nem tudom, mit tegyek…” Közben Gábor szavai is visszhangoztak bennem: „Nekem is szükségem van egy új kezdetre.” Vajon tényleg önző vagyok, ha ragaszkodom ehhez a házhoz? Vagy Gábor az önző, amiért feltételekhez köti a segítséget?

Másnap reggel Anna hívott. A hangja remegett.

– Zsófi… kérlek… csak pár hétig…

– Tudom, Anna. Próbálok valamit kitalálni – mondtam halkan.

A gyerekeim közben veszekedtek a nappaliban. Az egész lakásban feszültség vibrált. Gábor némán itta a kávéját.

– Mi lenne, ha legalább beszélnél vele? – kérdeztem végül Gábortól.

– Nem akarok beszélni vele. Mindig csak baj van körülötte. És te mindig mindent rá áldozol. Mikor lesz végre nekünk is elsőbbségünk?

Ez a mondat szíven ütött. Tényleg mindig Annát helyeztem előtérbe? Lehet, hogy Gábornak igaza van? Vagy csak féltékeny arra a kötelékre, ami köztünk van?

Aznap délután elmentem sétálni a Duna-partra. Próbáltam tisztán gondolkodni. Eszembe jutottak gyerekkorunk nyarai Annával Siófokon, amikor anyánk egyedül nevelt minket. Akkor is mindig én voltam az erősebb. Most is nekem kellene megvédenem őt… De mi lesz velem? Mi lesz Gáborral? Mi lesz a gyerekeinkkel?

Este leültem Gábor mellé.

– Szeretném, ha tudnád: nekem fontos ez a ház. De Anna is fontos. Nem tudom csak úgy elengedni egyiküket sem.

Gábor sóhajtott.

– Értem. De én sem tudok tovább így élni. Mindig csak másokat mentünk meg. Mikor lesz végre rólunk szó?

A könnyeim kicsordultak.

– Ha most nemet mondok Annának, soha nem bocsátom meg magamnak. De ha igent mondok neked, elveszítek egy darabot magamból.

Gábor csendben nézett rám.

– Akkor talán ideje kompromisszumot kötni – mondta halkan.

Végül abban egyeztünk meg: Anna és a gyerekek jöhetnek hozzánk két hétre, de utána mindenképp keresünk nekik másik megoldást. Én pedig beleegyeztem abba, hogy megnézzünk néhány vidéki házat – de csak akkor adom fel ezt az otthont, ha tényleg úgy érzem majd: ott lehetünk boldogok együtt.

Anna hálás volt, de éreztem rajta is a bűntudatot.

– Sajnálom, hogy miattam veszekszetek… – mondta egyik este.

– Nem miattad van – öleltem át. – Csak néha nehéz eldönteni, hol kezdődik az önzetlenség és hol végződik az önfeladás.

Most itt ülök az üres nappaliban, hallgatom az esőt az ablakon túl és azon gondolkodom: Vajon jól döntöttem? Meddig lehet egyszerre jó testvér és jó feleség valaki? Ti mit tennétek az én helyemben?