Menyasszony a szökésben: Egy elrontott esküvő és egy újrakezdés története

– Nem hiszem el, hogy ezt csinálod velem! – kiáltottam Gáborra, miközben az esküvői sátorban mindenki döbbenten nézett ránk. A menyasszonyi ruhám szegélye sáros lett, ahogy hátráltam a feldúlt asztalok között. Gábor, a vőlegényem, már alig állt a lábán; az arca vörös volt az italtól és a szégyentől. Anyám sírva fakadt, apám ökölbe szorított kézzel nézte a jelenetet. A násznép suttogott, néhányan már az ajtó felé indultak.

Az egész életemet erre a napra készültem. Mindig is azt hittem, hogy Gábor az igazi – hiszen együtt nőttünk fel ugyanabban a kisvárosban, együtt jártunk gimnáziumba, és mindenki azt mondta, tökéletes pár vagyunk. De az utóbbi hónapokban valami megváltozott. Gábor egyre többet ivott, gyakran volt ingerült, és már nem beszélgettünk úgy, mint régen. Az esküvő előtti héten is volt egy nagy veszekedésünk, de azt hittem, csak az idegesség miatt.

Most viszont ott álltam a romok között, és minden álmom szertefoszlott. Gábor hangosan nevetett valamin, amit az egyik haverja mondott neki – mintha nem is érdekelné, hogy éppen most veszít el engem. Aztán megláttam Zsoltot a sátor sarkában. Zsolt volt az egyetlen, aki mindig mellettem állt, még akkor is, amikor Gáborral összekaptunk. Gyerekkorunk óta ismertük egymást; együtt játszottunk a Duna-parton, együtt tanultunk biciklizni.

Zsolt most csendben figyelt, de a tekintetében ott volt minden: együttérzés, harag és valami más is – talán remény? Odamentem hozzá remegő kézzel.

– El kell innen mennem – suttogtam neki.

– Gyere velem – mondta halkan. – Nem kell ezt végigcsinálnod.

Egy pillanatig haboztam. Anyám odarohant hozzám.

– Dóra, ne csináld ezt! Az egész család itt van! Mit fognak mondani az emberek? – zokogta.

– Mit számít már? – néztem rá könnyes szemmel. – Nézd meg Gábort! Ez lenne az életem?

Apám odalépett hozzánk. – Ha most elmész, soha nem bocsátom meg neked – mondta ridegen.

Éreztem, ahogy összeszorul a torkom. A családom mindig is fontos volt nekem, de most először éreztem azt, hogy magamért kell döntenem. Zsolt keze meleg volt a hideg ujjaimon.

– Most vagy soha – mondta halkan.

Nem tudom pontosan hogyan történt; csak arra emlékszem, hogy futottunk ki a sátorból, a násznép döbbent tekintete kísért minket. A menyasszonyi ruhám beleakadt egy bokorba, de nem törődtem vele. Zsolt autója ott állt a parkolóban; beszálltunk és elhajtottunk.

Az első percekben egyikünk sem szólt. Csak néztem ki az ablakon, ahogy a város fényei lassan eltűnnek mögöttünk. A szívem hevesen vert; egyszerre éreztem félelmet és felszabadulást.

– Sajnálom – mondtam végül halkan.

– Nincs miért bocsánatot kérned – felelte Zsolt. – Régóta látom, hogy nem vagy boldog mellette.

– De mi lesz most? Hova megyünk?

– Bárhová. Akár Balatonra is lemehetünk pár napra. Csak pihenj meg végre.

A Balaton-parton béreltünk egy kis faházat. Ott ültem a stégen hajnalban, még mindig a menyasszonyi ruhában. Zsolt mellém ült.

– Tudod… mindig is szerettelek – mondta halkan.

Ránéztem. A szeme őszinte volt és tele aggodalommal.

– Én is… csak eddig nem mertem bevallani magamnak sem – suttogtam vissza.

Az elkövetkező napokban rengeteget beszélgettünk. Elmeséltem neki mindent: a félelmeimet, a csalódásaimat, azt is, hogy mennyire féltem attól, mit szólnak majd otthon. Zsolt türelmesen hallgatott végig. Nem sürgetett semmire; csak ott volt velem.

A családom persze teljesen kiborult. Anyám naponta hívott sírva; apám egyszer sem szólt hozzám. A városban mindenki rólunk beszélt: „Dóra megszökött az esküvőről!” „Szégyen!” „Mi lesz így velük?”

De én először éreztem magam szabadnak. Végre nem mások elvárásai szerint éltem az életemet.

Néhány hét múlva visszamentünk Budapestre. Zsolttal közösen béreltünk egy kis lakást Zuglóban. Nem volt könnyű: anyagi gondokkal küzdöttünk, én új munkát kerestem, Zsolt is túlórázott. De minden este egymás mellett aludtunk el; tudtam, hogy jó helyen vagyok.

Gábor egyszer felhívott részegen; szidott és átkozott. De már nem érdekelt. Megtanultam nemet mondani annak az életnek, amit mások akartak rám erőltetni.

Most itt ülök a konyhaasztalnál egy csésze kávéval, és visszagondolok arra a napra. Vajon helyesen döntöttem? Megérte mindent feladni egy újrakezdésért? Néha még mindig félek attól, mit hoz a jövő… de legalább már nem hazudok magamnak.