Menekülés az oltártól: Hogyan futottam el az esküvőmről a legjobb barátommal
– Hogy nézel ki, Lilla? – hallottam anyám hangját, miközben a tükör előtt álltam a hófehér ruhámban, remegő kézzel igazgatva a fátylat. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. A templom harangjai már szóltak, vendégek zsibongtak odakint, mindenki rám várt. De én csak egy dolgot éreztem: félelmet.
Aztán hirtelen berontott a húgom, Zsófi. – Lilla, gyere gyorsan! – suttogta izgatottan, de az arcán aggodalom tükröződött. – Bence… Bence nagyon részeg. Az apu próbálja összeszedni, de…
Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. Bence, akivel öt éve együtt vagyok, akivel közös jövőt terveztem, most az esküvőnk napján részegen tántorog a templom udvarán? Nem akartam elhinni. De amikor kiléptem a folyosóra, már hallottam is a harsány nevetését, ahogy a barátaival ordibál.
– Lilla! – kiáltotta felém, mikor meglátott. – Nézd csak, milyen szép vagy! – De a szavai elmosódtak az alkoholgőzben, és a mozdulatai ügyetlenek voltak. Az anyukája próbálta lecsendesíteni, de Bence csak nevetett és megölelt egy régi haverját.
A vendégek suttogtak. A nagymamám könnyes szemmel nézett rám. Az apám arca vörös volt a dühtől és szégyentől.
Aztán odalépett hozzám Gergő. Gergő, a gyerekkori legjobb barátom, aki mindig ott volt mellettem, amikor szükségem volt rá. – Lilla, ezt nem kell végigcsinálnod – mondta halkan. A szeme tele volt együttérzéssel és valami mással is, amit addig sosem vettem észre.
– Nem hagyhatom itt mindenkit… – suttogtam vissza.
– Dehogyisnem! – mondta határozottan. – Ez a te életed. Nem kell feláldoznod magad csak azért, mert mindenki ezt várja el tőled.
A szívem összeszorult. Anyám odalépett hozzám: – Kislányom, most már nincs visszaút. Mindenki itt van miattatok!
De én csak Bencére néztem, aki éppen egy pohár bort locsolt ki véletlenül az öltönyére, és hangosan káromkodott. Ekkor döntöttem el: nem megyek hozzá feleségül.
– Gergő, vigyél el innen! – mondtam remegő hangon.
Nem tudom pontosan, hogyan történt. Egy pillanat alatt Gergő kézen fogott, és kivezetett a hátsó ajtón. A cipőm sarka beakadt a kövezetbe, de nem törődtem vele. Csak futottunk végig a templomkert bokrai között, miközben a távolból hallottam anyám kiáltását: – Lilla! Hova mész?!
Az autóban ülve először tört ki belőlem a sírás. Gergő csak fogta a kezemet, és hagyta, hogy kisírjam magam.
– Sajnálom… – suttogtam.
– Nincs miért bocsánatot kérned – mondta halkan. – Büszke vagyok rád.
A következő órákban mindenki hívogatott: anyám hisztérikusan könyörgött, apám fenyegetőzött, Bence üzeneteket írt tele önsajnálattal és haraggal. A családunkban ez botrány volt: „Mit fognak szólni a szomszédok?” „Hogy tehetted ezt velünk?” „Elrontottad az életed!”
De valahol mélyen tudtam: most először döntöttem magamról igazán.
Gergő lakásán húzódtam meg pár napig. Ő főzött rám, hallgatta a sírásomat, és nem ítélkezett. Egy este azt mondta:
– Tudod, Lilla… mindig is szerettelek. Csak sosem mertem mondani.
Meglepődtem. Az egész világom romokban hevert, de ebben a pillanatban valami melegséget éreztem belül.
– Én is mindig bíztam benned – válaszoltam halkan.
A következő hetekben lassan elkezdtem újraépíteni magam. A családom nehezen bocsátott meg; anyám hónapokig nem beszélt velem rendesen. Bence egyszer még megpróbált visszahódítani egy csokor virággal és könnyekkel, de már nem tudtam hinni neki.
Gergő mellett viszont megtanultam újra bízni magamban és másokban is. Nem volt könnyű: minden nap küzdenem kellett azzal az érzéssel, hogy cserbenhagytam másokat. De rájöttem: ha nem állok ki magamért, sosem leszek boldog.
Most már tudom: néha el kell futni az oltártól ahhoz, hogy megtaláljuk önmagunkat. És néha az igazi társunk ott van mellettünk egész életünkben – csak bátorság kell ahhoz, hogy meglássuk.
Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen megaláztatást? Vagy inkább menekülni kell onnan, ahol már nincs szeretet?