Menekülés a mérgező anyámtól egy szeretetlen házasságba – Merre tovább?

– Miért nem tudsz egyszer végre úgy viselkedni, ahogy elvárom? – csattant fel anyám, miközben a konyhaasztalra csapta a kezét. A pohárban lévő víz kilöttyent, de őt ez sem érdekelte. Tizenhat éves voltam, és már akkor is úgy éreztem, hogy minden nap egy újabb csata. Azt hittem, ha majd felnövök, megszabadulok tőle. De most, harmincévesen, egy másik börtönben ülök – a saját nappalinkban, ahol a férjem, Gábor éppen a híradót nézi, és rám sem pillant.

Gyerekkoromban minden napom arról szólt, hogy megpróbáljak láthatatlan lenni. Anyám, Ilona, sosem volt elégedett velem. Ha ötöst vittem haza, azt mondta: „Ez a minimum.” Ha négyest, akkor azt: „Szégyent hozol rám.” Apám korán meghalt, így csak ketten maradtunk. Azt hittem, ha majd elköltözöm otthonról, végre boldog leszek. De amikor Gábor megkérte a kezem – őszintén szólva inkább menekültem hozzá, mintsem szerelmes lettem volna belé.

Az esküvőnkön anyám végig kritizált: „Ez a ruha nem áll jól rajtad. Miért ilyen egyszerű az egész?” Gábor családja csendesen mosolygott, de éreztem, hogy ők sem igazán fogadnak be. Az első közös lakásunkban minden olyan üresnek tűnt. Gábor dolgozott, én is dolgoztam – de esténként alig szóltunk egymáshoz. Ő a számítógép előtt ült vagy a tévét bámulta, én pedig a konyhában mosogattam vagy a fürdőszobában sírtam halkan.

Egy este megpróbáltam beszélgetni vele:
– Gábor, szerinted boldogok vagyunk?
– Hát… miért ne lennénk? – válaszolta vállat vonva.
– Úgy érzem, mintha két idegen lennénk egy fedél alatt.
– Ne dramatizálj már megint, Mia. Felnőttek vagyunk. Ez az élet.

A szavai úgy vágtak belém, mint anyámé régen. Rájöttem: lehet, hogy fizikailag elmenekültem otthonról, de lelkileg ugyanazt a hidegséget éltem át nap mint nap. A munkahelyemen sem volt jobb: a főnököm, Zsolt mindig csak a hibáimat vette észre. Egyik nap túlóráztam, hogy mindent befejezzek időben. Hazafelé a villamoson azon gondolkodtam: vajon én vagyok ennyire szerethetetlen?

A barátnőim közül csak Réka maradt mellettem. Egyik péntek este átjött hozzám:
– Mia, miért nem próbálod meg végre kimondani Gábornak, hogy mire vágysz?
– Félek tőle… Félek attól is, hogy ha kimondom, akkor végleg elveszítem őt is.
– De hát most sincs igazán melletted! – mondta Réka határozottan.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak anyám szavai: „Senki sem fog úgy szeretni téged, ahogy én.” Vajon tényleg igaza volt? Vagy csak annyira megszoktam a szeretet nélküli életet, hogy már nem is tudom elképzelni másként?

Egy vasárnap reggel Gábor anyja hívott fel:
– Mia drágám, mikor lesz már unokám?
– Nem tudom… – feleltem halkan.
– Gábor is mondta már, hogy ideje lenne családot alapítani.

Letettem a telefont és sírva fakadtam. Hogyan vállalhatnék gyereket egy olyan házasságban, ahol még magamat sem találom? Aznap este Gábor hazajött és látta a vörös szememet.
– Mi bajod van már megint?
– Semmi… csak fáradt vagyok.
– Mindig ezt mondod.

A következő hetekben egyre többször gondoltam arra: vajon tényleg ez az élet rendje? Hogy egyik börtönből a másikba menekülünk? Próbáltam olvasni önsegítő könyveket, jártam pszichológushoz is. A pszichológusom azt mondta:
– Mia, először magadat kell megtanulnod szeretni.
De hogyan? Ha egész életemben azt tanultam meg: csak akkor ér valamit az ember, ha megfelel másoknak?

Egyik este Gábor később jött haza. Éreztem rajta az idegenséget – mintha már nem is ugyanabban az életben élnénk. Leült mellém:
– Mia… beszélnünk kellene.
– Miről?
– Nem tudom… talán arról, hogy mi ketten… mintha nem működne ez az egész.

Először éreztem azt, hogy talán ő is szenved ebben a kapcsolatban. Hosszú csend után megszólaltam:
– Én is így érzem. De félek változtatni.
– Én is…

Aznap este először öleltük meg egymást úgy igazán – nem szerelemből, hanem félelemből és fájdalomból. De legalább őszinték voltunk egymással.

Most itt ülök a nappaliban és azon gondolkodom: vajon képes vagyok-e kilépni ebből a körforgásból? Vagy örökre rabja maradok annak a szeretethiánynak, amit gyerekkoromban kaptam? Ti mit tennétek a helyemben? Tényleg lehet újrakezdeni harminc felett?