Meghívó a múltból – Egy esküvő, két árulás

„Ez valami rossz vicc?” – suttogtam magam elé, miközben a hófehér borítékot forgattam a kezemben. Az arany betűk szinte égették az ujjaimat: „Szeretettel meghívunk Anna és Pál esküvőjére.” Anna. A legjobb barátnőm volt. Pál. A volt férjem. A szívem úgy kalapált, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Leültem a konyhaasztalhoz, és csak bámultam magam elé. Az ablakon túl a májusi napfény játszott a fák levelein, de bennem minden sötét lett.

Anyám hangja riasztott fel a gondolataimból. „Mi történt, Zsófi? Olyan sápadt vagy, mint a fal.” Nem akartam elmondani neki, de a kezem remegett, ahogy átnyújtottam neki a meghívót. Anyám arca megkeményedett, ahogy elolvasta. „Ezeknek nincs szégyenérzetük?” – csattant fel. „Hogy lehetnek ilyen kegyetlenek?”

Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott, és próbáltam visszaemlékezni, hol csúszott félre minden. Annával együtt nőttünk fel egy kisvárosban, együtt jártunk gimibe, együtt álmodoztunk arról, hogy egyszer majd mindketten boldogok leszünk. Pált az egyetemen ismertem meg, ő volt az első nagy szerelmem. Anna mindig ott volt mellettem, amikor veszekedtünk Pállal, amikor sírtam miatta. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd ő lesz az, aki elveszi tőlem.

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, és újra meg újra lejátszottam magamban az utolsó veszekedésünket Pállal. „Nem értesz meg engem!” – kiabálta akkor. „Mindig csak magaddal vagy elfoglalva!” Akkor azt hittem, csak egy újabb vita, majd kibékülünk. De másnap már nem jött haza. Anna pedig… Anna csak annyit mondott: „Sajnálom, Zsófi.” Akkor még nem tudtam, mit jelent ez igazán.

A következő napokban mindenki erről beszélt a városban. A szomszéd Marika néni is megállított a boltban: „Hallottad? Anna és Pál összeházasodnak! Hát te mész az esküvőre?” Csak lesütöttem a szemem. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy elmenjek-e.

A bátyám, Gábor is felhívott: „Zsófi, ne menj el! Csak fájdalmat okoznak neked. Ezek után még meghívni is? Ez provokáció!” De bennem ott motoszkált a kíváncsiság – vajon miért hívtak meg? Tényleg ennyire érzéketlenek lennének? Vagy csak azt akarják mutatni a világnak, hogy minden rendben van közöttünk?

Egyik este Anna felhívott. Nem vettem fel először, de harmadszorra már nem bírtam tovább.

– Szia, Zsófi – szólt bele halkan.
– Mit akarsz? – kérdeztem ridegen.
– Szeretném, ha eljönnél az esküvőre. Fontos lenne nekem… nekünk.
– Nektek? – szinte felnevettem. – Miért lenne fontos? Hogy lássam, mennyire boldogok vagytok nélkülem?
– Nem erről van szó… Tudom, hogy fájdalmat okoztunk neked. De szeretném, ha egyszer majd meg tudnál bocsátani.
– Nem tudom… – suttogtam.

Letettem a telefont. Sírtam. Dühös voltam rájuk, de magamra is. Vajon én rontottam el mindent? Vagy ők voltak azok, akik sosem tisztelték igazán az érzéseimet?

Az esküvő napján reggel felöltöztem – nem ünneplőbe, csak egy egyszerű ruhába –, és elindultam a templom felé. A városka utcái ismerősek voltak, de most minden idegennek tűnt. A templom előtt ott állt Anna anyukája is: „Zsófikám! Örülök, hogy eljöttél.” Csak bólintottam.

Bent már mindenki helyet foglalt. Anna hófehér ruhában ragyogott, Pál pedig idegesen igazgatta a nyakkendőjét. Amikor megláttak, mindketten elnémultak egy pillanatra. Éreztem a tekinteteket magamon – mindenki tudta a történetünket.

A szertartás alatt végig azon gondolkodtam: vajon tényleg így kellett lennie? Vajon lehet-e újrakezdeni úgy, hogy közben ekkora sebet hordozok magamban?

Az esküvő után Anna odajött hozzám.
– Köszönöm, hogy eljöttél – mondta könnyes szemmel.
– Remélem boldog leszel – válaszoltam halkan.
– Sajnálom… tényleg sajnálom.

Hazafelé menet végig sírtam az úton. De valahol mélyen éreztem: most már tényleg vége van. Elengedtem őket – és talán egyszer majd magamat is megbocsátom.

Vajon lehet igazán megbocsátani egy ilyen árulást? Ti mit tennétek a helyemben?