„Megcsaltam a férjem, és nem tudom, bánom-e” – Egy magyar nő vallomása

– Miért nem hívsz fel, amikor tudod, hogy aggódom érted? – kérdezte Gábor, a férjem, miközben a konyhaasztalnál ült, és a telefonját szorongatta. A hangja remegett, de nem a haragtól – inkább valami mélyebb, kimondatlan félelemtől.

Nem tudtam ránézni. A tekintetem a kávésbögrére szegeződött, amiben már rég kihűlt az ital. Az előző este képei újra és újra lepörögtek előttem: a céges vacsora, a nevetések, ahogy Tamás – a kollégám – rám nézett, mintha csak én léteznék a teremben. Aztán az a pillanat, amikor az esőben sétáltunk vissza a szállodába, és minden olyan egyszerűnek tűnt. Egyetlen csók volt csak… vagy talán több is. Nem számoltam.

– Bocsánat – suttogtam végül. – Késő lett, nem akartalak felébreszteni.

Hazudtam. És ez a hazugság jobban fájt, mint maga az árulás. Mert valójában nem akartam, hogy Gábor tudjon arról az éjszakáról. Nem akartam, hogy lássa rajtam azt a változást, amit én magamban már éreztem.

A nevem Eszter. Harmincnyolc éves vagyok, kétgyermekes anya, és most először érzem azt, hogy nem vagyok biztos abban, ki is vagyok valójában. Tizenöt éve vagyunk házasok Gáborral. A kapcsolatunk mindig stabilnak tűnt – legalábbis kívülről. De az utóbbi időben mintha minden megfakult volna: a beszélgetéseink felszínesek lettek, az érintések megszokottak, a mindennapok monotonitása pedig lassan felemésztett mindkettőnket.

A céges rendezvény egy vidéki wellness hotelben volt. A gyerekeket anyukámhoz vittük le Szegedre, Gábor pedig azt mondta: „Végre egy kis nyugalom neked is.” Nem sejtette, mennyire igaza lesz.

Az este jól indult: Tamás vicces volt és figyelmes, észrevette, ha unatkoztam vagy ha túl sokat ittam. Amikor mindenki más már visszavonult a szobájába, ő még ott maradt velem a bárban. Beszélgettünk arról, milyen volt gyerekként felnőni vidéken, mennyire hiányzik néha az egyszerűség. Aztán hirtelen csend lett köztünk.

– Eszter – mondta halkan –, te boldog vagy?

Ez a kérdés úgy vágott belém, mint egy kés. Nem tudtam rá válaszolni. Csak néztem őt, és éreztem, hogy valami elindul bennem – valami tiltott és veszélyes.

A szállodai folyosón már nem volt visszaút. Tamás keze megtalálta az enyémet, és én hagytam. Az ajtó mögött minden megtörtént – gyorsan, szenvedélyesen, mintha csak egy álom lett volna.

Másnap reggel üresnek éreztem magam. Tamás csak annyit mondott: „Ne aggódj, nem mondom el senkinek.” De én tudtam: magam elől nem menekülhetek.

Hazatérve minden ugyanolyannak tűnt – de én már más voltam. Gábor ölelése idegennek hatott, a gyerekek nevetése távolinak. Próbáltam visszazökkenni a hétköznapokba: reggeli készítés, iskolába rohanás, munkahelyi e-mailek. De minden mozdulatomban ott bujkált az emlék.

Egy hét telt el így. Egy este Gábor váratlanul megkérdezte:

– Szeretsz még engem?

A kérdés meglepett. Talán túl hirtelen jött, talán túl őszinte volt.

– Persze – feleltem automatikusan.

– Akkor miért érzem azt, hogy eltávolodtál tőlem? – nézett rám könnyes szemmel.

Nem tudtam mit mondani. A csend mindent elárult helyettem.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Hallottam Gábor halk sírását a másik oldalon. Sosem láttam még ilyennek – törékenynek és elveszettnek.

Másnap anyukám hívott:

– Eszterkém, minden rendben van nálatok? Gábor olyan furcsán viselkedett, amikor beszéltünk.

– Fáradtak vagyunk mindketten – hazudtam újra.

A bűntudat lassan felemésztett. De ugyanakkor ott volt bennem valami más is: egyfajta felszabadultság. Mintha végre kiléptem volna abból a szerepből, amit mások vártak el tőlem.

Egyik este Tamás írt egy üzenetet: „Gondolok rád.” Hosszan néztem a képernyőt. Válaszoljak? Vagy töröljem ki örökre?

Végül csak ennyit írtam vissza: „Én is.”

A következő napokban Gábor mindent megpróbált: vacsorát főzött, virágot hozott haza, még egy hétvégi kirándulást is szervezett Visegrádra. De én már nem tudtam ugyanazzal a szemmel nézni rá.

Egy vasárnap délután összevesztünk. A gyerekek a szobájukban játszottak, mi pedig egymásnak estünk a nappaliban.

– Mi történt veled? – kiabálta Gábor. – Ki vagy te?

– Nem tudom! – tört ki belőlem a sírás. – Én sem tudom már!

A könnyek után csend lett. Leültem mellé a kanapéra.

– Sajnálom – mondtam halkan. – Nem akartam bántani téged.

– Akkor mondd el végre az igazat! – kérte könyörögve.

De nem tudtam kimondani. Mert attól féltem, ha egyszer kimondom, minden végleg elveszik.

Most itt ülök egyedül ebben a csendes lakásban, és azon gondolkodom: vajon lehet-e újrakezdeni? Meg lehet-e bocsátani önmagunknak? Vagy örökre magunkkal cipeljük azt a döntést, amit egyetlen éjszaka alatt hoztunk meg?

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet még hinni abban, hogy egyszer minden rendbe jön?