Megbocsátható a családi tartozás? Egy házasság határán

– Nem hiszem el, hogy ezt mondod, Gábor! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezeim között szorongattam a csekkeket. – Hogy gondolod, hogy még most sem kérjük vissza azt a pénzt?

Gábor fáradtan nézett rám. A szeme alatt sötét karikák húzódtak, mintha az elmúlt hetek minden álmatlan éjszakája ott gyűlt volna össze. – Ők a szüleim, Anna. Nem kérhetem tőlük vissza. Tudod, milyen helyzetben vannak.

– És mi? Mi milyen helyzetben vagyunk? – hangom remegett, de nem tudtam visszafogni magam. – Nézd meg ezt! – az asztalra dobtam a villanyszámlát. – Ha nem fizetjük be jövő hétig, lekapcsolják az áramot.

A csend, ami ránk telepedett, szinte fojtogató volt. Az ablakon túl már sötétedett, a szomszéd házak ablakában meleg fények gyúltak. Nálunk csak a konyhai neon világított hidegen.

Öt évvel ezelőtt, amikor Gábor szülei bajba kerültek, nem gondolkodtunk sokat. A lakásukat majdnem elvitte a bank, és mi – friss házasként, tele reményekkel és egy kis megtakarítással – odaadtuk nekik mindent, amit félretettünk. Akkor azt mondták, amint tudják, visszaadják. Hittünk nekik. Hittem Gábornak is, amikor azt mondta: „A család segít egymáson.”

Most viszont már hónapok óta nem tudtunk félretenni semmit. A munkahelyemen leépítések voltak, Gábort pedig áthelyezték egy másik részlegre kevesebb fizetéssel. A hűtőben csak néhány tojás és egy doboz tej árválkodott.

– Anna, kérlek… – kezdte Gábor halkan. – Anyámék most is alig tudnak kijönni a nyugdíjból. Ha most felhoznám nekik ezt az egészet… összetörném őket.

– És engem? Engem nem törsz össze azzal, hogy minden este azon kell aggódnom, miből veszünk kenyeret? – könnyek szöktek a szemembe.

Gábor nem válaszolt. Felállt, kiment a konyhából. Hallottam, ahogy becsapja maga mögött a fürdőszoba ajtaját.

Aznap este egyedül feküdtem le aludni. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam: hol rontottuk el? Miért érzem úgy, mintha két tűz közé szorultam volna? Egyik oldalon ott volt Gábor családja – akik mindig kedvesek voltak velem –, másikon pedig a saját lelkiismeretem és félelmem.

Másnap reggel Gábor szó nélkül ment el dolgozni. Én egész nap csak ültem a nappaliban, és próbáltam összeszámolni, mennyi pénzünk maradt még pontosan. Délután csörgött a telefonom – anyukám hívott.

– Kislányom, minden rendben? Olyan fáradtnak tűnsz mostanában.

Nem akartam ráönteni a gondjaimat, de végül kibukott belőlem minden.

– Anyu… nem tudom, mit csináljak. Gábor szüleinek adtunk kölcsön évekkel ezelőtt egy nagyobb összeget. Most nekünk is szükségünk lenne rá… de Gábor nem akarja visszakérni.

Anyám hallgatott egy darabig.

– Tudod, Anna… néha muszáj meghúzni a határokat. A család fontos, de ti is azok vagytok egymásnak. Ha mindig csak adtok és sosem kaptok vissza semmit… az előbb-utóbb felemészt.

Este Gábor csendben ült le mellém a kanapéra.

– Beszéltem apámmal telefonon – mondta halkan.

Felnéztem rá meglepetten.

– Elmondtam neki mindent. Hogy bajban vagyunk. Hogy szükségünk lenne legalább egy részére annak a pénznek.

A hangja megtört volt.

– Apa sírt. Azt mondta, szégyelli magát, hogy ide jutottunk. De megígérte, hogy megpróbálnak segíteni valahogy.

Nem tudtam eldönteni, hogy megkönnyebbülést vagy bűntudatot érzek-e inkább. Megöleltem Gábort – először napok óta –, és csak sírtunk mindketten.

A következő hetekben Gábor szülei valóban próbáltak valamennyit visszaadni. Nem volt sok – néhány tízezer forint –, de mégis jele volt annak, hogy számítunk nekik. Mi is igyekeztünk túlélni: Gábor pluszmunkát vállalt hétvégente egy építkezésen, én pedig online fordításokat kezdtem el vállalni esténként.

A pénz lassan jött vissza – de ami igazán nehéz volt: újra felépíteni a bizalmat egymás között. Minden egyes forinttal együtt jött az emlék is: mennyire nehéz volt kimondani azt, amit igazából éreztünk.

Egy este vacsora közben Gábor rám nézett:

– Sajnálom, hogy ennyire makacs voltam. Féltettem őket… de közben téged is elveszíthettelek volna.

Megfogtam a kezét.

– Én is sajnálom, hogy ennyire dühös voltam rád. Csak féltem… és úgy éreztem, egyedül maradtam ebben az egészben.

Most már tudom: néha muszáj kimondani azt is, ami fáj. Mert ha csak hallgatunk és nyelünk – végül mindent elveszíthetünk.

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen családi tartozást? Vagy vannak határok, amiket nem szabad átlépni?