Meg tudok bocsátani anyámnak, aki elhagyott egy férfi miatt?

„Nem akarom többé látni ezt a gyereket a házamban, Éva!” – harsogta László bácsi, anyám új férje, miközben én a szoba sarkában kuporogtam, a hátamat a hideg falnak nyomva. Anyám arca sápadt volt, a szemei könnyesek, de nem mondott semmit. Csak állt ott, mintha valami láthatatlan erő tartaná vissza attól, hogy megvédjen. Tizenegy éves voltam akkor, és abban a pillanatban valami végleg eltört bennem.

Aznap este anyám becsomagolta a ruháimat egy kopott bőröndbe, és szó nélkül elvitt a nagymamámhoz, Marika nénihez. A kocsiban csend volt. Próbáltam keresni a tekintetét, de ő csak az utat nézte. „Majd minden rendbe jön, Zsófi” – suttogta végül, de a hangjában nem volt meggyőződés. Amikor kiszálltam, csak annyit mondott: „Jó kislány legyél.” Nem ölelt meg. Nem mondta, hogy szeret. Csak elment.

Az évek teltek. Nagymamám szeretetteljesen nevelt, de mindig éreztem a hiányt. Az iskolában irigykedve néztem azokat a lányokat, akiket az anyukájuk várt délutánonként. Én mindig egyedül mentem haza. A barátaim kérdezgették: „Hol van az anyukád?” Hazudtam nekik. Azt mondtam, külföldön dolgozik. Senki sem tudta az igazat.

Tizenhét évesen nagymama meghalt. Egyedül maradtam a kis lakásban Zuglóban. Dolgozni kezdtem egy pékségben iskola mellett, hogy fenn tudjam tartani magam. Anyám egyszer sem keresett. Néha hallottam róla pletykákat: hogy László bácsi elhagyta, hogy vidékre költözött, hogy újra férjhez ment. De engem sosem keresett.

Aztán egy esős novemberi estén kopogtak az ajtómon. Fáradtan nyitottam ki – és ott állt ő. Az arca megviselt volt, a haja őszbe csavarodott. A kezében egy szakadt táska. „Zsófi… kislányom… nincs hova mennem.”

A szívem egyszerre ugrott össze és szakadt szét. Ott állt előttem az asszony, aki elhagyott – most pedig tőlem kér segítséget. Egy pillanatig csak néztem rá, aztán félreálltam az ajtóból.

– Mi történt? – kérdeztem halkan.
– László meghalt tavaly… A házat elvették… Nincs pénzem… Senkim sincs már rajtad kívül – mondta sírva.

Leültettem a konyhába, teát főztem neki. Próbáltam nem sírni, de a kezem remegett. Annyi mindent akartam mondani: hogy mennyire fájt, hogy magamra hagyott; hogy mennyit szenvedtem miatta; hogy mennyire haragszom rá. De csak ültem némán.

Az első éjszakát nálam töltötte. Reggelre mintha éveket öregedett volna. Próbált beszélgetni velem, de én csak röviden válaszoltam. Nem tudtam eldönteni: segítsek neki vagy küldjem el? Hiszen amikor nekem volt szükségem rá, ő is hátat fordított.

Egy hét telt el így. Anyám próbált főzni, takarítani – mintha ezzel akarná jóvátenni a múltat. Egy este azonban már nem bírtam tovább.

– Miért hagytál el? – kérdeztem halkan.
– Zsófi… én… féltem egyedül maradni – suttogta könnyek között. – Azt hittem, Lászlóval jobb lesz nekünk… De ő nem akart téged… Gyenge voltam…
– És én? Nekem kihez kellett volna mennem? Ki védett volna meg engem?
– Tudom… hibáztam… De most már csak te vagy nekem…

A szavai fájtak, de láttam rajta az őszinte bánatot is. Napokig vívódtam magamban: képes vagyok-e megbocsátani neki? Vagy örökre kizárom az életemből?

Egyik este hazafelé menet láttam egy kislányt az utcán sírni – az anyukája kézen fogva vigasztalta. Akkor értettem meg: egész életemben erre vágytam volna én is.

Hazamentem, leültem anyám mellé.
– Maradhatsz – mondtam halkan –, de idő kell… Nem tudok mindent elfelejteni.
Anyám csak bólintott, és csendben sírt.

Most itt ülök vele egy asztalnál – két idegenként, akik valaha anya és lánya voltak. Vajon képesek vagyunk-e újra egymásra találni? Meg lehet-e bocsátani azt, amit sosem lehet jóvátenni?

Ti mit tennétek a helyemben? Tudtok megbocsátani annak, aki egyszer már hátat fordított nektek?