Még egy szoba anyósomnak? Egy ház, ami szétszakította a családot

– Nem hiszem el, hogy ezt most mondod, Gábor! – kiáltottam, miközben a dobozok között álltam a frissen festett nappaliban. Az eső dobolása a tetőn csak még nyomasztóbbá tette a hangulatot. Gábor zavartan kerülte a tekintetemet, mintha a parkettán keresné a választ.

– Anya csak egy kis szobát kér, Zsuzsi. Tudod, mennyire magányos lett apu halála óta… – próbálta magyarázni, de a hangja elhalt.

– És mi van velünk? Ez volt az álmunk! Egy saját otthon, ahol végre kettesben lehetünk! – szinte könyörögtem.

A történetünk nem indult rosszul. Tíz év albérlet után végre sikerült megvenni egy régi polgári házat Zuglóban. Minden forintunkat beleöltük: hétvégéken festettünk, parkettát csiszoltunk, még a kertet is együtt rendeztük be. Minden virágágyásban ott volt az izzadságunk és a reményeink. Azt hittem, most már csak boldogság vár ránk.

De Ilona néni, Gábor anyja, mindig is árnyékként kísért minket. Már az esküvőnkön is úgy éreztem, mintha vizsgáztatna: „Ugye tudod, hogy Gábor érzékeny fiú? Szüksége van rád!” – mondta nekem félrehúzva. Akkor még azt hittem, csak féltékeny az új szerepemre.

Most viszont ott álltunk: Ilona néni egy bőrönddel és két szatyorral jelent meg az ajtóban. „Csak pár hétig maradok, amíg összeszedem magam” – mondta mosolyogva, de már az első este kiderült, hogy nem lesz ilyen egyszerű.

A nappalinkból hirtelen száradó ruhák és gyógyszeres dobozok költöztek be. A konyhában minden reggel főtt tojás szaga terjengett – Ilona néni szerint „az egészség a legfontosabb”. Gábor egyre többet dolgozott túlórában, én pedig egyre többször sírtam el magam a fürdőszobában.

Egyik este, amikor már harmadszor szólt rám Ilona néni, hogy „ne úgy mossam a levestésztát”, elvesztettem a türelmemet.

– Ilona néni, ez az én házam is! Nem lehetne legalább néha úgy csinálni a dolgokat, ahogy én szeretném? – kérdeztem remegő hangon.

– Drága Zsuzsikám, én csak segíteni akarok. Tudod, Gábor mindig szerette az otthoni ízeket… – válaszolta sértődötten.

Aznap este Gábor rám sem nézett. Csak annyit mondott: „Anyu tényleg csak jót akar.”

A feszültség napról napra nőtt. A barátnőim már nem mertek átjönni – „Nem akarjuk zavarni Ilona nénit” –, én pedig egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját otthonomban.

Egy vasárnap reggel aztán robbant a bomba. Ilona néni kijelentette:

– Zsuzsikám, beszéltem Gáborral. Átépíthetnénk a hátsó szobát nekem! Úgyis felesleges nektek ekkora hely…

Elöntött a düh.

– Elég volt! – kiabáltam. – Ez nem így működik! Nem költözhetsz csak úgy be az életünkbe!

Gábor döbbenten nézett rám.

– Zsuzsi… anyu csak szeretne velünk lenni. Miért nem tudsz megértőbb lenni?

– És velem mi lesz? Az én álmaim? Az én határaim? – zokogtam.

Aznap este összepakoltam egy táskát és elmentem anyukámhoz aludni. Két napig nem beszéltünk Gáborral. Anyukám csak annyit mondott: „Drágám, néha muszáj kiállni magadért.”

Végül hazamentem. Gábor várt rám az előszobában.

– Sajnálom, Zsuzsi. Nem akartam, hogy így legyen… De nem tudom anyut csak úgy elküldeni.

– És engem sem veszíthetsz el… – suttogtam.

Hosszan beszélgettünk aznap éjjel. Megígérte, hogy keresünk Ilona néninek egy közeli albérletet, ahol gyakran meglátogathatjuk. Nem volt könnyű döntés – Ilona néni hetekig nem szólt hozzám –, de végül mindannyian elfogadtuk: ez így lesz mindenkinek jobb.

Most itt ülök a kertben, nézem a virágokat és azon gondolkodom: vajon tényleg önző voltam? Vagy csak végre kiálltam magamért? Ti mit tettetek volna a helyemben?