Meddig tart az anyai szeretet, ha a család széthullik?

– Anyu, miért nem tudsz egyszer végre örülni nekünk? – Gergő hangja remegett a telefonban, ahogy a nappalim ablakán át bámultam ki a szürke, márciusi esőbe. A szívem összeszorult. Mindig is azt hittem, hogy egyetlen fiam mindennél fontosabb lesz számomra, de most úgy éreztem, mintha egy idegen beszélne hozzám.

– Gergő, kérlek, ne beszélj így velem! – próbáltam higgadt maradni, de a hangom elcsuklott. – Mindent érted tettem egész életemben. Apád halála óta csak te maradtál nekem.

A vonal másik végén csend lett. Hallottam, ahogy Dóra suttog valamit a háttérben. Mióta Dóra az életünkbe lépett, minden megváltozott. Eleinte örültem neki, kedvesnek tűnt, de hamar rájöttem: minden szava mögött számítás lapul.

A házunk – az otthonunk – mindig is a biztonságot jelentette nekem. Itt nőtt fel Gergő is, itt ünnepeltük a karácsonyokat, itt sírtam el apja halálát. Most Dóra azt akarja, hogy cseréljük el a házamat az ő paneljükre. Azt mondja, nekik nagyobb tér kell a gyerekvállaláshoz, nekem meg úgyis elég egy kisebb lakás.

– Anya, Dóra csak jót akar – mondta Gergő később, amikor átjöttek hozzám egy vasárnapi ebédre. – Neked is könnyebb lenne egy kisebb lakásban. Mi meg végre elkezdhetnénk a saját életünket.

Dóra mosolya művi volt. – Tudod, Marika néni, mi csak segíteni szeretnénk. A panelban nem lehet gyereket nevelni rendesen. Itt van kert, csend…

– És nekem mi marad? – kérdeztem halkan.

– Hát… mi! – vágta rá Gergő, de a tekintete elfordult.

Az ebéd alatt Dóra végig arról beszélt, mennyire nehéz nekik mostanában: az infláció miatt minden drágább lett, Gergő munkahelyén is leépítések vannak. Éreztem: szánalmat akarnak kelteni bennem. De én is ember vagyok. Hatvanhárom évesen már nem akarok újra mindent elölről kezdeni egy idegen lakásban.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak azok az évek, amikor Gergő még kicsi volt. Minden este mesét olvastam neki, apjával együtt építettük a homokvárat a kertben. Most pedig úgy érzem: mindent elveszíthetek.

A következő héten Dóra egyedül jött át hozzám. Kávét főztem neki, de alig ivott bele.

– Marika néni, ne haragudjon rám, de Gergő nagyon szenved emiatt az egész miatt. Maga mindig azt mondta, hogy mindent megtenne érte…

– Megtettem – vágtam közbe. – De nem fogom feladni az otthonomat csak azért, mert maguknak kényelmesebb lenne.

Dóra arca megkeményedett. – Maga önző. Nem gondol arra, hogy mi lesz velünk? Hogy Gergő mennyit dolgozott ezért a családért?

– És én? – kérdeztem vissza könnyes szemmel. – Én nem dolgoztam meg ezért az otthonért? Nem adtam fel mindent értük?

Dóra felállt és szó nélkül távozott.

Azóta Gergő alig hív fel. Ha mégis beszélünk, mindig feszülten szól hozzám. Egyik nap azt mondta:

– Anya, ha tényleg szeretsz minket, akkor segítesz nekünk.

De meddig tart az anyai szeretet? Meddig kell mindent feláldoznom? Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak próbálom megvédeni azt a keveset, ami még megmaradt nekem?

A szomszédasszonyom, Ilonka néni szerint Dóra csak kihasznál engem. – Ne hagyd magad! – mondja mindig. – A fiad majd rájön egyszer, mit veszít.

De mi van, ha addigra már késő lesz?

Minden este ugyanazt kérdezem magamtól: vajon tényleg én vagyok az akadálya Gergő boldogságának? Vagy csak valaki más bábjaként játszik velem szemben?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol van az önfeláldozás határa egy anya életében?