„Meddig tart a szeretet?” – Egy anya története a csendben maradt otthonból

– Anya, ne haragudj, de most tényleg nincs időm beszélgetni – mondta Gábor a telefonban, miközben a háttérben gyerekzsivaj hallatszott. – Majd írok, jó? Sietnem kell.

A vonal megszakadt, én pedig csak ültem a konyhaasztalnál, kezemben a régi fényképalbummal. A sárga lapokon ott mosolyogtak rám a gyerekeim: Gábor, a legidősebb, aki már tizennyolc évesen elment Németországba szerencsét próbálni; Zsuzsa, aki Budapesten él és mindig elfoglalt; és a legkisebb, Andris, aki ugyan még Pécsen van, de ritkán jár haza. A ház üres volt, csak a falióra kattogása töltötte be a csendet.

Milyen gyorsan elrepült az idő! Még most is hallom, ahogy Gábor kisfiúként nevetve fut be az udvarról: „Anya, nézd, mit találtam!” Akkoriban minden nap tele volt élettel, veszekedéssel, nevetéssel. Most meg… csak az emlékek maradtak.

A férjem, Laci is egyre többet hallgat. Ő másképp dolgozza fel a magányt: egész nap a kertben matat vagy a tévét nézi. Néha próbálok beszélgetni vele.

– Laci, szerinted miért nem jönnek haza a gyerekek? – kérdeztem egy este.
– Elfoglaltak. Nekik is megvan a maguk élete – felelte vállat vonva.
– De hát mi is voltunk fiatalok… mégis jártunk haza anyámékhoz.
– Más világ van már, Maryla. Fogadd el.

De én nem tudom elfogadni. Minden este végignézem a családi fotókat, olvasgatom Gábor régi leveleit. Az első karácsonyát Németországban… „Anya, ne aggódj, jól vagyok. Majd jövőre hazamegyek.” Azóta tizenhárom év telt el. Csak képeslapok és e-mailek maradtak utána.

Zsuzsa is ritkán jelentkezik. Egyszer felhívtam őt is:

– Szia, kicsim! Hogy vagy? Mikor jössz haza?
– Anya, most tényleg nem jó… Holnap fontos megbeszélésem lesz. Majd hívlak!

Andris legalább néha ír egy-egy üzenetet: „Szia anya! Minden oké. Puszi.” De ő sem beszélget hosszabban.

A faluban mindenki tudja, hogy a gyerekeim messze élnek. A szomszéd Marika néni gyakran átjön teázni.

– Ne búsulj, Maryla! Az én lányom is csak ünnepekkor jön haza. Ilyen ez mostanában – mondja együttérzően.
– De hát miért? Miért lettünk mi, szülők, ennyire feleslegesek?
– Nem vagyunk feleslegesek… csak más lett a világ. Régen mindenki együtt lakott, most meg mindenki rohan.

Próbáltam elfoglalni magam: kötök, kertészkedem, sütök-főzök – hátha egyszer váratlanul betoppannak. Minden vasárnap főzök egy nagy adag húslevest, ahogy régen szerették. De csak Laci ül le velem az asztalhoz.

Egyik este Laci szó nélkül letette elém Gábor legutóbbi levelét. „Anya, sajnálom, hogy nem tudok hazamenni karácsonykor sem. A munka… Tudod, hogy szeretlek.”

Nem akartam sírni Laci előtt. Felálltam az asztaltól és kimentem az udvarra. A hó csendesen hullott, minden fehér volt és hideg. Néztem az ablakokat: mindegyik sötét volt már régóta. Régen ilyenkor még világítottak a gyerekszobákban a lámpák.

Másnap reggel Marika néni újra átjött.

– Maryla, tudod mit? Szervezzünk egy falusi találkozót! Hívjuk meg a gyerekeket is! Hátha eljönnek.

Belekapaszkodtam ebbe az ötletbe. Hetekig szerveztem mindent: meghívók, főzés, díszítés. Mindhárom gyereknek írtam külön levelet: „Nagyon örülnék, ha eljönnétek. Hiányoztok.”

A nagy napon izgatottan vártam őket. Zsuzsa végül eljött – de csak két órára tudott maradni. Andris telefonált: „Anya, sajnálom, dolgoznom kell.” Gábortól csak egy sms érkezett: „Sok puszi!”

Az este végén ott ültem Marika nénivel és néhány idős szomszéddal az üres asztal mellett.

– Látod, Maryla? Legalább próbáltad – mondta Marika néni halkan.
– De miért nem sikerül? Miért nem fontos már nekik az otthon?
– Talán majd egyszer…

Azóta minden este ugyanazt kérdezem magamtól: hol rontottam el? Túl sokat akartam? Túl keveset adtam? Vagy egyszerűen csak ilyen lett ez a világ?

Most is itt ülök a konyhában, előttem a fényképalbum és egy csésze kihűlt tea. Hallgatom a csendet és várom a csodát – hogy egyszer újra megtelik élettel ez a ház.

„Mondd meg nekem: tényleg ennyire könnyű elfelejteni azt az otthont, ahol felnőttünk? Vagy csak én ragaszkodom túl görcsösen ahhoz, ami már elmúlt?”