Meddig lehet tűrni? Hogyan állítottam meg anyámat, hogy megmentsem a házasságomat

– Már megint itt vagy, anya? – kérdeztem fojtott hangon, miközben az ajtóban álltam, és próbáltam elrejteni a dühömet. Anyám, Ilona, a konyhában matatott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A hűtő ajtaját nyitogatta, közben Leát, a feleségemet figyelte, aki merev arccal törölgette a pultot.

– Csak hoztam egy kis lecsót, gondoltam, örültök neki – mondta anyám, mintha nem tudná, hogy már harmadszor jön bejelentés nélkül ezen a héten. Lea rám nézett, a tekintetében fáradtság és csalódottság keveredett. Tudtam, hogy ez az utolsó csepp lehet.

Gyerekkorom óta anyám mindenbe beleszólt. Ha beteg voltam, ő döntötte el, milyen gyógyszert szedjek. Ha szerelmes lettem, ő mondta meg, kihez illenék. Amikor Leával összeköltöztünk a XIII. kerületben egy kis panellakásba, azt hittem, végre önálló lehetek. De anyám minden alkalmat megragadott, hogy bejöjjön az életünkbe: vasárnapi ebédek, „csak egy kávéra ugrottam be”, vagy épp váratlanul megjelent egy új függönnyel, mert szerinte a régi „nem illik hozzánk”.

Aznap este Lea már nem bírta tovább. Amint anyám elment – természetesen sértődötten, mert nem marasztaltuk vacsorára –, Lea leült velem szemben az asztalhoz.

– Gábor, én ezt így nem bírom tovább – mondta halkan. – Szeretlek, de nem akarok harmadik lenni a saját házasságomban.

A szavai úgy ütöttek mellkason, mint egy pofon. Tudtam, hogy igaza van. Mégis, valahányszor anyámról volt szó, mindig bűntudatot éreztem. Hiszen ő nevelt fel, egyedül vitt át mindenen apám halála után. Hogy mondhatnám neki azt: elég?

Az éjszaka nagy részét álmatlanul forgolódtam. A plafont bámultam és próbáltam elképzelni az életet anyám nélkül – vagy legalábbis az életet úgy, hogy ő ne legyen minden pillanatban jelen. Másnap reggel munkába menet a villamoson ültem, néztem az embereket: mindenkinek megvan a maga keresztje. Vajon mások is ennyit vívódnak az anyjukkal?

A munkahelyemen is szétszórt voltam. Egyik kollégám, Zsolt odajött hozzám ebédnél.

– Valami baj van otthon? – kérdezte.

– Anyám… – kezdtem, de nem tudtam folytatni.

– Az enyém is ilyen volt – mondta Zsolt halkan. – Egyszer muszáj voltam nemet mondani neki. Nem könnyű, de muszáj.

Hazafelé menet eldöntöttem: beszélni fogok anyámmal. Már a gondolattól is görcsbe rándult a gyomrom. Este felhívtam:

– Anya, holnap szeretnék veled beszélni. Fontos.

Másnap délután találkoztunk egy kávézóban a Lehel téren. Anyám már ott ült, idegesen kevergette a teáját.

– Mi történt? Lea terhes? – kérdezte rögtön.

– Nem… Anya, kérlek… – mély levegőt vettem. – Szeretlek, de túl sokszor jössz át hozzánk váratlanul. Lea és én szeretnénk saját életet élni. Kérlek, tiszteld ezt.

Anyám arca megmerevedett. Láttam rajta a sértettséget és a fájdalmat.

– Hát ezért hívtál ide? Hogy elmondjad: útban vagyok? – hangja remegett.

– Nem vagy útban… Csak… szükségem van arra, hogy felnőttként kezelj. Hogy Lea és én is család lehessünk – mondtam halkan.

Sokáig csak ültünk csendben. Anyám végül felállt.

– Akkor majd csak akkor jövök, ha hívtok – mondta hidegen.

Hazamentem. Lea aggódva nézett rám.

– Hogy ment? – kérdezte.

– Nehéz volt… De kimondtam végre – válaszoltam.

A következő hetek furcsán teltek. Anyám nem hívott fel naponta háromszor. Nem jelent meg váratlanul. Hiányzott is valahol az állandó jelenléte – de közben végre Leával kettesben lehettünk. Újra beszélgettünk esténként; nevettünk; terveztünk nyaralást Balatonra.

Anyám lassan elfogadta az új helyzetet. Egy idő után már ő is hívott minket ebédre magához – előre egyeztetve időpontot. Néha még mindig fájt látni rajta a csalódottságot, de tudtam: most először igazán felnőttem.

Mostanában gyakran gondolkodom: vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hányan érzik azt, hogy választaniuk kell szülő és házastárs között? És vajon tényleg csak így lehet határokat húzni? Ti mit tennétek a helyemben?