„Marika néni mellett újra megtanultam élni” – Egy nyugdíjas nő vallomása a gondoskodásról és önmagáról
– Erzsi néni, tudna ma is átjönni anyuhoz? – Gábor hangja remegett a telefonban, ahogy a konyhaasztalnál ültem, a reggeli kávém fölött. Azt hittem, végre eljött az én időm: nyugdíjas vagyok, a lányomék nemrég költöztek vissza Debrecenbe, és az unokám, Bence minden hétvégén nálam alszik. De Gábor kérését nem tudtam elutasítani. Marika néni, az anyja, már hónapok óta ágyhoz kötött volt. Egyedül élt a szomszédban, Gábor pedig két műszakban dolgozott a vasútnál.
– Persze, Gábor, átmegyek – feleltem halkan. Letettem a telefont, és hirtelen minden csendes lett körülöttem. A falióra kattogása is hangosabbnak tűnt. Vajon tényleg ezt akarom? Nem elég volt már egy életnyi gondoskodás? Férjem halála óta először éreztem magam szabadnak. Most mégis újra valaki más életét kellett a sajátom elé helyeznem.
Amikor beléptem Marika néni lakásába, orromat megcsapta a főtt krumpli és gyógyszerek szaga. Az idős asszony az ágyban feküdt, tekintete fáradt volt, de amikor meglátott, halványan elmosolyodott.
– Jaj, Erzsike, maga az? Olyan jó, hogy itt van… – suttogta.
Leültem mellé. Először csak beszélgettünk: a régi időkről, a gyerekeinkről, arról, hogy milyen volt a háború után felnőni Hajdúszoboszlón. Aztán jöttek a nehezebb napok. Marika néni egyre többet panaszkodott fájdalomra, néha sírt is. Volt, hogy türelmetlen lettem vele.
– Marika néni, kérem, próbáljon meg enni! – szóltam rá egyszer ingerülten, amikor már harmadszor tolta el maga elől a levest.
Ő csak rám nézett könnyes szemmel.
– Tudja, Erzsike, néha már azt kívánom, bárcsak ne ébrednék fel reggel…
Ez a mondat úgy ütött mellbe, mint egy pofon. Hazafelé menet sírtam. Vajon én is ilyen terhére leszek majd valakinek? Vajon Bence egyszer majd rám bízza az életét?
A lányommal is egyre többet veszekedtünk. Zsuzsi nem értette, miért vállalom túl magam.
– Anya! Neked is jár egy kis pihenés! Miért nem utazol el végre Hévízre a barátnőiddel? – kérdezte egy vasárnap délután.
– Mert Marika néninek nincs senkije rajtam kívül! – vágtam vissza dühösen.
– És nekünk van? – kérdezte halkan Zsuzsi.
Ez a kérdés napokig visszhangzott bennem. Hol húzódik a határ önzetlenség és önfeladás között? Lehet-e egyszerre jó anya és jó szomszéd?
Egyik este Gábor sírva hívott fel.
– Erzsi néni… anyu nagyon rosszul van…
Átrohantam hozzájuk. Marika néni alig kapott levegőt. Hívtuk a mentőket. Aznap éjjel kórházba került. Amikor másnap bementem hozzá a Kenézybe, már nem ismert meg.
Ott ültem az ágya mellett órákig. Néztem az arcát – mennyit szenvedett egész életében! Férje meghalt fiatalon, egyedül nevelte fel Gábort. Most pedig itt van: magányosan, kiszolgáltatva.
Hazafelé menet megálltam a parkban. Néztem a játszó gyerekeket és az időseket a padokon. Vajon mindannyian így végezzük? Egyedül?
Marika néni pár nap múlva meghalt. A temetésen Gábor átölelt.
– Köszönöm, Erzsi néni… maga nélkül nem bírtam volna ki ezt az időszakot.
Otthon ültem a fotelban és csak bámultam ki az ablakon. Az unokám rajzolt mellettem.
– Mama, te mindig segítesz mindenkinek? – kérdezte váratlanul Bence.
Elmosolyodtam.
– Próbálok… de néha magamról is elfeledkezem.
Most már tudom: az élet nem arról szól, hogy mindig másokat szolgáljunk ki – de arról sem, hogy csak magunknak éljünk. A gondoskodásban új értelmet találtam – de megtanultam nemet mondani is.
Vajon ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt család és önfeláldozás között? Várom a gondolataitokat…