Mami, ha nem hagyod abba, örökre eltűnök – Egy magyar anya-fiú kapcsolat drámája

– Mami, ha nem hagyod abba, örökre eltűnök! – kiáltottam, miközben a konyhaasztalra csaptam a tenyerem. A tányérok megcsörrentek, a leveseskanál a földre esett. Anyám, Ilona, döbbenten nézett rám. A szeme sarkában könnyek gyűltek, de még mindig nem szólt egy szót sem. Csak állt ott, mintha nem hinné el, hogy ezt tényleg kimondtam.

Gyerekkorom óta úgy éreztem, hogy minden lépésemet figyeli. Ha estig fociztam a panelház mögött a srácokkal, már az ablakban várt. Ha később értem haza a gimiből, már hívott is: „Hol vagy? Miért nem szóltál?” Felnőttként sem változott semmi. Huszonnyolc éves vagyok, de még mindig minden vasárnap nála kell ebédelnem. Ha lemondom, megsértődik. Ha nem veszem fel a telefont, húsz perc múlva már a barátnőmet hívja.

A barátnőm, Dóra, már többször mondta: – Andris, ez így nem mehet tovább. Nem vagy már kisfiú. – De én csak legyintettem. „Anyám ilyen. Majd változik.” De nem változott. Sőt, mintha egyre jobban szorítana.

Aznap vasárnap is minden ugyanúgy indult. Ilona már reggel hétkor hívott: – Fiam, ne felejtsd el, hogy ma húsleves lesz! A kedvenced! – Igen, anya – motyogtam álmosan. Dóra a párnába temette az arcát.

– Mi lenne, ha most kihagynánk? – kérdezte halkan.
– Nem lehet – sóhajtottam. – Anyám megsértődne.

Dóra csak a fejét csóválta. Már hónapok óta együtt laktunk egy kis albérletben Zuglóban. Ő tanár volt egy általános iskolában, én informatikusként dolgoztam egy XIII. kerületi cégnél. Szerettünk volna saját életet élni, de anyám árnyéka mindig ott volt velünk.

A vasárnapi ebédnél mindenki ott volt: anyám, én, Dóra és a nagybátyám, Laci bácsi. Az asztalon gőzölgött a húsleves, mellette rántott hús és krumplipüré. Anyám ragyogott: – Ugye finom? – kérdezte minden falat után.

– Nagyon finom, Ilonka néni – mondta Dóra udvariasan.
– Fiam, te miért nem eszel többet? Olyan sovány vagy! Biztos Dóra nem főz rendesen – csipkelődött anyám.

Dóra arca elvörösödött. Laci bácsi zavartan köhécselt.
– Ilona, hagyd már azt a gyereket! – szólt rá halkan.
– De hát csak jót akarok! – vágta rá anyám sértetten.

Éreztem, ahogy felforr bennem a düh. Minden vasárnap ugyanez: anyám kritizálja Dórát, engem gyereknek néz. Próbáltam lenyelni a haragot, de most valami eltört bennem.

– Elég! – csattantam fel. – Mami, ha nem hagyod abba ezt az állandó aggódást és irányítást, örökre eltűnök!

Csend lett. Anyám ajka remegett.
– Ezt hogy érted? El akarsz menni? Elhagysz engem? – kérdezte sírós hangon.
– Nem hagylak el… csak… szeretnék végre felnőtt lenni! Saját döntéseket hozni! Saját családot alapítani! Nem akarom minden lépésemet neked magyarázni!

Anyám arca eltorzult a fájdalomtól.
– Én csak szeretlek… Mindig csak te voltál nekem… Apád elment… Nekem csak te maradtál…

Laci bácsi közbeszólt:
– Ilona, engedd már el ezt a fiút! Nézd meg magad! Tönkreteszed magatokat!

Anyám zokogni kezdett. Dóra odalépett hozzá és megsimogatta a vállát.
– Ilonka néni… Andris tényleg szeretné, ha boldog lenne… De így mindannyian szenvedünk.

Az ebéd csendben folytatódott. Anyám alig evett valamit. A végén csak annyit mondott:
– Ha tényleg ezt akarod… akkor menj… De ne feledd: én mindig itt leszek.

Hazafelé Dóra megfogta a kezem.
– Büszke vagyok rád – mondta halkan.
De én csak bámultam ki az ablakon. Vajon tényleg jól tettem? Vajon lehet úgy szeretni valakit, hogy közben nem fojtjuk meg?

A következő hetekben anyám alig keresett. Csak néha írt egy-egy üzenetet: „Jól vagy?” „Hiányzol.” Éreztem a hiányát és a bűntudatot is. De végre először éreztem magam szabadnak.

Egy hónap múlva újra találkoztunk egy kávézóban. Anyám csendesebb volt, megtörtnek tűnt.
– Sajnálom… Talán tényleg túlzásba vittem… Csak féltem…
– Tudom… De most már szeretném én irányítani az életemet…
Anyám bólintott. A szemében még mindig ott volt a félelem és a szeretet keveréke.

Most itt ülök az albérletünkben és azon gondolkodom: Vajon hány magyar családban játszódik le ugyanez? Hányan élnek még mindig anyjuk árnyékában? Lehet-e úgy leválni valakiről, hogy közben ne veszítsük el végleg?

Ti mit gondoltok? Lehet-e szeretni úgy valakit, hogy közben szabadságot is adunk neki? Vagy örökre bűntudat marad utána?